Stadler és a véletlenek

Nyilván csak véletlen az egybeesés: minél előrehaladottabb állapotba kerül az ellene folyó per, annál többet szivárogtat ki az állítólagos politikai háttérről Stadler József (mellesleg egy olyan lapban, amely a büntetőügy részleteivel nem traktálja olvasóit). Ha hihetünk az egykori akasztói juhászembernek -- akit sokmilliárdos adó- és áfacsalással meg egyebekkel vádolnak --, fénykorában ő minden pártot -- de különösen a szocialistákat -- támogatott.
Azazhogy, "emlékezete szerint", csak a Fideszt nem.
Egyelőre még csak az MSZP-t próbálja befeketíteni, de egyik, talán szándékosan homályos nyilatkozatában értésre adta: ha eljön az ideje, kitálal. Vélhető, hogy -- a Fideszt kivéve! -- mekkora a pánik a pártok háza táján. Ráadásul mostanra az -- elvileg -- szigorú államtitokként kezelt Nyírfa-dosszié is kinyílt (fantasztikusnak látszik a véletlenek e csodálatos összjátéka: épp most, épp egy bizonyos résznél). Talán nem tetszelgünk a jós szerepében, ha szinte előre jelzünk további leleplezéseket; ezek pontosan annyira lesznek hitelt érdemlőek, mint az eddigiek.
Persze mindig vannak olyanok, akik a kákán is csomót keresnek. Ezek azt mondják: Stadlerhez a fénykorában tényleg mindenki eljárt. Ez azonban nem bizonyít semmit, különben is abszolúte köztudott. Azoknak a teljes névsora, akiket Akasztón láttak -- alkalmasint: látni véltek --, hosszabb lenne, mint a VG híres VIP-listája.
A mindenesetre tény: sem a rendőrség, sem az ügyészség, sem a több éve húzódó bírósági per eddig nem tárt föl politikai összefüggéseket, ilyesmiről Stadler maga sem beszélt soha; a negyedrendű vádlott Deésy Géza állítólagos kisgazda vonala még ahhoz is halványnak bizonyult, hogy egyáltalán rákérdezzenek a tárgyalóteremben.
Most egyre-másra ez a sosem volt politikai szál bukkan elő, lykor mintha a hajánál előrángatva. Azt persze jó lenne tudni: mi a valódi indoka annak, hogy éppen a büntetőügy különösen pikáns részleteinek tárgyalásánál került napvilágra egy olyan levél, amelynek valódiságát -- Stadler szerint is! -- mindössze azt bizonyítja, hogy a börtönökben használatos nyomtatványra írták (ilyen papirost csak az nem tud szerezni, aki nem akar). A bíróság eközben azzal a szerény tranzakcióval foglalatoskodott, amelynek révén Stadler pár száz millió áfát visszaigényelt Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című freskójára; s ez az ügylet nagyon is valóságosan dokumentált, és a lapoknak -- már amelyek írnak ilyesmikről -- nem annyira a politikai, mint inkább a bűnügyi oldalain szerepel.
Stadler -- a hajdani juhász -- sokat köszönhet a nyilvánosságnak. Leginkább és kiváltképp jóindulatot. A közember példának okáért nem háborodik fel az akasztói stadionon, mondván: a vádak szerint ez is adócsalásból származó forintokból lett (érthetőbben fogalmazva: az ő -- a köz -- pénzéből). A közember nem azon háborgott, hogy Stadler azóta felszámolt cége milliárdokkal maradt adósa más vállalkozásoknak és az államnak, hanem az első fokon kirótt kilencévi börtönbüntetést sokallta.
Nem tudni, mivel rukkol még elő Stadler (vagy azok, akikről azt hiszi, hogy jót súgnak neki). Annyi azonban bizonyos, hogy közeleg az igazság pillanata.
Az ítélethirdetés.