Az évfordulókat máskülönben szigorúan számon tartó magyar politika, s vele együtt persze az írott és elektronikus sajtó az elmúlt hónapban valahogy diszkréten megfeledkezett a visegrádi csoport megalakulásának tízéves évfordulójáról. Tulajdonképpen nem csodálom, mert hát -- eltekintve az 1991--93 közötti rövid időszaktól -- nincs igazán mit ünnepelni Cseh-, Lengyel-, Magyarország és Szlovákia elmúlt évtizedbeli közös teljesítményén. Arra pedig valóban nem érdemes összehívni egy illusztris társaságot, hogy Václav Klaus vagy Vladimír Meciar külön utas politikájáról, a Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezményen (CEFTA) belüli egyre látványosabb vitákról, vagy a Nyugatnak a kilencvenes években térségünkkel szemben folytatott "regionális együttműködés -- igen, regionalizmus (értsd: regionális szintű érdekmegjelenítés) -- nem" politikájáról merengjenek. A négyek 1998-ban felújított együttműködésének pedig feltehetően még nincs akkora hozadéka, hogy pótolhatná az 1993 után eltékozolt éveket.
Nem mintha nem lenne fontos annak kiderítése, hogy például az együttműködésre való hajlandóságot miért váltotta fel oly hamar még e szűk csoporton belül is a NATO-tagságért való versengés, amely, mint utóbb kiderült, ráadásul sok tekintetben csupán látszólagos volt. 1999 márciusában ugyanis Cseh-, Lengyel- és Magyarország lényegében hasonló -- nota bene: hasonlóan gyenge -- kondíciókkal lett a szövetség tagja, többször meghirdetett haderőreformját egyik ország sem hajtotta végre, s valamennyien többfunkciójú harci repülőgépre vágyakoznak. Vajon azoknak az elemzőknek van-e igazuk, akik szerint a regionális együttműködés realitását -- így Visegrád kudarcát -- mindenekelőtt a térség országai között fennálló gazdasági, politikai és fejlettségbeli különbségek tették lehetetlenné? Vagy azoknak, akik szerint az együttműködési készséget alapvetően az itt élő nemzetek és népek között felhalmozott történelmi sérelmek ásták alá? Azok a sérelmek, melyeknek rendszeres felemlegetése a térség 1989 utáni renacionalizálásának is integráns részét képezte, lehetetlenné téve a kelet-közép-európai társadalmak közötti bizalom erősödését. Vagy netán az 1989 után hatalomra került új nemzeti elitek a felelősek a kudarcért, akik sajnos igen jól használták ki az itt élő népek, nemzetek és nemzetiségek negatív történelmi tapasztalatait az újranemzetiesítés folyamatának társadalompszichológiai megalapozásához? Esetleg a térség országainak Oroszországhoz fűződő kapcsolata, pontosabban az e téren köztük mutatkozó jelentős különbségek is hozzájárultak az együttműködés ellehetetlenüléséhez? Gondoljunk például a konfliktusos lengyel--orosz vagy a hűvös magyar--orosz viszonyra, illetve a meciari Szlovákia, a gazdaságilag erősen függő Ukrajna vagy a mindmáig szovjet identitással rendelkező Fehéroroszország Moszkvához fűződő kapcsolatára. Persze belátom: ezek nem éppen ünnepi kérdések. Miként nem ünnepi kérdés az sem, hogy jelenleg miért vagyunk tanúi csaknem hasonló versenynek az említett országok között az európai uniós csatlakozással kapcsolatban.
Azok, akik az elmúlt években nem temették el véglegesen a visegrádi együttműködést, ma elsősorban annak jövőjében próbálnak bízni. Vagyis abban, hogy a csoport tagjai közötti együttműködés igazi nagy korszaka az Európai Unióhoz csatlakozást követően köszönt majd be. Talán így láthatta ezt az unió vezérkara is, amely -- jócskán felülreprezentálva a visegrádiakat -- a nizzai EU-csúcson összesen 58 szavazatot ajánlott meg a négy országnak az EU tanácsában (Lengyelország 27, Magyarország és Csehország 12-12, Szlovákia 7). Vagyis éppen annyit, mint amennyit Német- és Franciaországnak együttesen. Ez igen komoly alkuerőt jelenthet, feltéve persze, hogy a visegrádi országok egyet akarnak, közel azonos időben lesznek az EU tagjai, s az unió fórumain is egy hangon kívánnak megszólalni. A kérdés tehát az, hogy lesznek-e, és mely területeken azonos érdekeink? A visegrádi csoport tíz évének története arra int, hogy a választ ezúttal ne siessük el egy protokolláris igennel. A közös fellépés lehetséges területei ugyanis korántsem olyan számosak, mint az első pillanatban tűnhet.
A négy visegrádi ország legnyilvánvalóbb közös érdeke az Európai Unió alapjaihoz (elsősorban a regionális, a strukturális és a mezőgazdasági alapokhoz) való minél szélesebb körű és minél teljesebb hozzáférés. Szegények lévén ugyanis valamennyiünkben erős a lenyúlás ösztöne. Ez az a terület tehát, ahol várhatóan a legegyszerűbb lesz a közös elvi álláspont kialakítása. Más kérdés, hogy éppen itt számíthatunk majd a legerőteljesebb ellenállásra, részben a mediterrán országok, részben a fejlett mezőgazdasággal rendelkező nyugat-európai országok, részben pedig a nettó befizetők, a gazdag "fejőstehenek" részéről. Most nem is beszélve arról, hogy -- ha közelebbről vizsgáljuk meg a kérdést -- magán a visegrádi csoporton belül is eltérő fontossággal jelentkezik például a mezőgazdaság közösnek kikiáltott problémája. Míg például Magyarországon ebben az ágazatban öt esztendő alatt mindössze 60 ezer ember elhelyezéséről kellene gondoskodni, Lengyelországban -- ahol még jelenleg is a dolgozók 24,7 százaléka tevékenykedik e szektorban -- milliós nagyságrendű elhelyezkedés a tét.
Ugyancsak közös érdekünk a munkaerő szabad áramlásának a biztosítása (illetve a másik oldalról a munkanélküliség kezelésének kérdése), melyet az unió mostanság hajlamos kicsit túldramatizálni. Attól fél ugyanis, hogy a nyugati közvélemény egyébként sem túlságosan "eurolelkes", s főleg nem bővítéspárti hozzáállását csak tovább rontja az új tagok felvételével együtt járó munkaerő-piaci konkurencia. Közös érdekünk tehát annak megértetése a brüsszeli eurokratákkal: felettébb csekély annak valószínűsége, hogy az a rettegés tárgyát képező, amúgy sem túlságosan képzett munkaerő, amely saját országán belül is képtelen mobilizálódni (vagyis olyan helyre költözni, ahol legalább esélye van az elhelyezkedésre), a csatlakozást követően különösen nagy és tömeges hajlandóságot mutat majd a külföldi munkavállalásra. Azonban itt is látnunk kell a visegrádiak közötti jelentős különbségeket, különösen a többieknél mobilabb munkaerővel rendelkező Lengyelország esetében, ahol ráadásul hosszabb távon is viszonylag magas munkanélküliségi rátával kell számolnunk (akár 18-20 százalékossal is).
A harmadik -- és tulajdonképpen az utolsó -- nagy terület, ahol potenciálisan közös visegrádi álláspont lenne várható, az ún. keleti politika. Már pusztán fekvésünknél fogva is, hiszen egyfelől egyikünk számára sem éppen szerencsés az unió határvidékének lenni (jól tudják ezt a németek, csatlakozásunknak hagyományosan legvehemensebb támogatói), másfelől viszont ha már mégis erre ítéltetünk, érdemes lenne kihasználni ennek helyzeti előnyeit. Kérdés persze, hogy felül tudunk-e emelkedni elmúlt évtizedbeli beidegződéseinken, amelyek gyökeresen eltérő magatartásformákban nyilvánultak meg a nagy orosz medve iránt. Míg ugyanis Varsó eddig is törekedett maximálisan kiaknázni tranzitszerepe előnyeit, Prága pedig Václav Klaus által inspirált geopolitikai ugrással tett szökési kísérletet térségünkből, addig Pozsony meciari pragmatizmusa széles lehetőségeket nyitott az orosz érdekek régióbeli érvényesülése előtt. Ami minket illet: tíz év alatt sem voltunk képesek eldönteni, hogy akarunk-e, és ha igen, milyen keleti politikát.
A visegrádi együttműködés lehetőségei és területei tehát várhatóan az európai uniós csatlakozással sem bővülnek számottevően. A közös fellépést ösztönző legsúlyosabb érv így az marad, hogy négy ország szavazata csak együttesen biztosít komoly nyomatékot az unión belül, egyenként viszont legfeljebb egymás számításainak keresztülhúzására elegendő.
A szerző politológus