A fenntartható globalizáció

Miközben az Afganisztánnal szembeni válaszcsapások szép csendesen belesimulnak mindennapjainkba (lassan a Strike against terror is rovatcímmé szelídül a CNN-en), a világsajtóban egyre-másra jelennek meg az olyan elemzések, amelyek a nemzetközi biztonsági rendszer soha nem tapasztalt bizonytalanságáról szólnak, továbbá arról, hogy a nemzetközi együttműködés eddigi rendje látványosan relativizálódik, a nemzetközi szervezetek pedig identitásukat keresik.
Az amerikai külpolitika elmúlt, csaknem két hónapos tevékenységét véve alapul -. mi tagadás -. nehezen cáfolható, hogy pillanatnyilag Pakisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán jóval fontosabb Washington számára, mint mondjuk Németország; s az is, hogy a nemzetközi terrorizmusellenes koalíció kulcsát jelenleg az arab és az iszlám világ országai és rezsimjei jelentik, nem pedig a NATO vagy az Európai Unió tagállamai. Bizonyos értelemben az is érthető, hogy az európai politikusok egy részében egyre inkább megfogalmazódik az a félelem, hogy a NATO a jövőben nem lesz egyéb, mint egyfajta transzatlanti beszélgetőfórum, amit persze a másik oldalon nem kis lelkesedéssel fogadnak azok a szövetség ajtaján kopogtató államok, amelyek ennek következményeként egy gyors második bővülési körre számítanak. Az EU-tagjelöltek pedig abban reménykednek, hogy az egyébként fukar és önző unió mostani "szorult helyzetét" kihasználhatják a csatlakozási tárgyalások felgyorsítására. Az antiterrorista háború jelenlegi szakaszában -. úgy vélem -. ezek valamennyi oldalon természetes reakciók, de botorság lenne azt hinni, hogy az ilyen típusú kicsinyes számítgatások rajzolják majd meg a leendő nemzetközi rendszer kontúrjait. Már persze ha azok egyáltalán átrajzolódnak.
Az ugyanis, hogy 2001. szeptember 11-e korszakhatár lesz-e a nemzetközi kapcsolatok történetében vagy nem, alapvetően attól függ, hogy meddig megy el a terrorizmus ellen indított háború. Vajon megelégszik-e a tálib hatalom megdöntésével és Oszama bin Laden "levadászásával", vagy eljut a globális terrorizmus infrastruktúrája (a terrorizmust támogató más rezsimek, a fegyver- és kábítószer-kereskedelem, a pénzmosás, az adóparadicsomok, az embercsempészet stb.) elleni, több fronton zajló, 5-10 évesre tervezett "háborúig". S még tovább: az antiterrorista koalíció vezetői hajlandók lesznek-e komolyan foglalkozni a terrorizmus számára hivatkozásul szolgáló konkrét politikai kérdésekkel -. a palesztin--izraeli gordiuszi csomóval, az irritáló amerikai jelenléttel a szent helyeken, Irak szaddámtalanításával stb. Sőt még ennél is tovább: felvállalják-e a terrorizmus gyökereivel szembeni harcot?
Mint ismeretes, ma a közvéleményt és a médiát a fenti "háború" első szakasza tartja lázban (ti. az afganisztáni vadászat), s még az Egyesült Államok "hosszú távú és komplex" terrorellenes stratégiáját méltatók többsége is csak a második szakasznál tart (a nemzetközi terrorellenes csomagterveknél). Csupán törpe kisebbséget alkotnak tehát azok, akik górcső alá vették a harmadikat (a nemzetközi politika kérdéseit), míg a gyökerekkel való harcot jelentő negyedik csupán a szokásos, általános globalizációellenes kirohanások divatos "re-make"-jeként került terítékre, felettébb lazán kapcsolódva a terrorellenes harc kérdésköréhez.
Pedig éppen ez utóbbi teremt egyedülálló alkalmat arra, hogy az általánosság szintjén mozgó, harcos és hangos globalizációellenesség végre konkrét, tényszerű és építő jellegű globalizációkritikává nemesedjen. Olyan gyakorlattá formálható elméletté, ami túllép a disneylandesített "gazdag és rossz Észak" versus "szegény és jó Dél" képleten, a "hálót, és ne halat" típusú hamis és torzító közhelyeken, illetve egy-egy belváros szétverésén, s megpróbálkozik konkrét problémákban, illetve konkrét és megvalósítható megoldásokban gondolkodni.
Valahogy úgy, mint azt Jeffrey D. Sachs tette a napokban A jólét a terrorizmus elleni harcban című írásában. A lengyel sokkterápia társszerzője ugyanis -. aki jelenleg az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Makroökonómiai és Egészségügyi Bizottságát vezeti -. azt az apró ötletet vetette fel (persze nem először), hogy amennyiben a leggazdagabb országok nemzeti jövedelmük 0,1 százalékát (vagyis 10 dolláronként 1 centet, kb. 25 milliárd dollárt) a legszegényebb országok egészségügyi megsegítésére áldoznák, akkor ezekben az országokban a jelenlegi 11 dollárról az ottani halálozási rátát drasztikusan csökkentő 33 dollárra emelkedhetne az egy lakosra fordított egészségügyi kiadások éves átlaga. Ahhoz tehát, hogy a föld gazdagabb fele e tekintetben kihúzza a szélsőségesen radikális ideológiák alól a terrorizmust tápláló talajt -. Jeffrey Sachs szerint -., mindössze 10 dolláronkénti 1 centről kellene lemondania. Például oly módon -. teszem már én hozzá -., hogy felülvizsgálja a harmadik világgal szembeni politikai-kereskedelmi magatartását, s szakít a kereskedelem szabadságának hangzatos jelszava mögé bújtatott protekcionizmussal (de legalábbis tompítja annak élét). S ebbe a képletes lemondásba akár beleférhetne az a további néhány cent is, amibe mondjuk a harmadik világbeli oktatás támogatása kerülne. Ez utóbbi persze csak akkor, ha a terrorizmus társadalmi bázisát jelentő tömegeknek nem csupán a kezét kívánja lefogni az antiterrorista koalíció, de meg kívánja változtatni azt is, ami a fejekben zajlik.
Márpedig ha innen, a fenntartható globalizáció megteremtésének kényszere felől közelítünk a terrorizmus elleni harchoz, mindjárt visszaáll a régi jó szövetségi rend: a gazdagok szövetsége. Aligha valószínű ugyanis, hogy a ma oly fontosnak tűnő Pakisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán lesz a fejlődő világ felzárkóztatásának, az ottani szociális-gazdasági viszonyok megváltoztatásának fő pénzügyi támogatója. Sőt éppen ellenkezőleg, maguk is támogatásra szorulnak. A pénzeszsák szerepét tehát az Egyesült Államoknak, Európának és a távol-keleti gazdagoknak kell felvállalniuk. Mégpedig ma már nem elsősorban emberbaráti szempontok miatt, hanem vitális önvédelmi érdekből. S a tapasztalatok szerint ezek jóval erősebbek, mint az altruista fellángolások.
Ehhez persze Nyugaton is el kell jutni az "afganisztáni vadászattól" a fenntartható globalizációig. És itt is mindenekelőtt a fejekben.