Fizessenek a gazdagok(nak)

Érdemes mindjárt leszögeznünk: a javaslat elsősorban nem adópolitikai kérdés, ugyanis nem csökkenti az összes szja-terhet, sőt egyes adóalanyok között sem "osztja el újra" az adófizetési kötelezettséget. Éppen ezért a klasszikus adópolitikai alapelvek mentén nemigen ítélhető meg egy ilyen módosítás hatása. (Például értelmetlen az a kérdés, hogy vajon méltányosabb lenne-e az új tervezettel együtt a személyi jövedelemadó vagy sem, hiszen az alapelv az elvonás mértékére vonatkozik, ez pedig - mint említettük - nem változik.)

A "nagyiadó" tehát nem más, mint bizonyos államháztartási bevételek pántlikázása, céladóvá változtatása. Más szóval: az állam garanciát vállal arra, hogy személyi jövedelemadóból származó forrásainak egy részét automatikusan, a szabadon történő felhasználás jogáról történő lemondással transzferálja át bizonyos társadalmi csoportoknak. Jelen esetben ez a csoport azon nyugdíjasok köre, akiknek él legalább egy gyereke.

Az ötlettel kapcsolatban a következő kérdések merülnek fel: 1. Általában szerencsés-e a céladóvá alakítás? 2. Átlátható, követhető módon történik-e a transzfer? 3. A megoldás igazságos (méltányos) helyzethez vezet-e? 4. Befolyásolja-e egy ilyen változtatás az állampolgárok magatartását (a kormány által helyesnek vélt irányba)? 5. Milyen kormányzati üzenete lenne egy ilyen döntésnek? 6. Egyszerűen, olcsón megvalósítható-e az ötlet?

Az első kérdésre az "adótörténelemben" nagyon sok példa és ellenpélda fellelhető. Általános felfogás azonban, hogy a kiadási, illetve adópolitikát szerencsés dolog külön kezelni. A költségvetési politika rugalmasságát nagyban növeli, ha az egyes kiadási tételekről önállóan dönthet a kormány.

Az átláthatóság szempontjából sem sokkal jobb a kép, igaz, ez még tisztulhat. Egyelőre nem világos, hogy kinek ajánlhatja fel pontosan az állampolgár az adója egy részét. Csak néhány a lehetséges változatok, illetve kérdések közül: nyugdíjas szüleinek, aktív szüleinek (esetleg nyugdíj-kiegészítésként), melyik szülőnek, milyen arányban, nevelőszülőnek is, újraházasodás esetén több szülőnek is stb. Egyszóval vannak még homályos kérdések, de ami az átláthatóságot illeti, még nagyobb gond, hogy nem igazán tudni, egy ilyen megoldás pontosan milyen hatást gyakorol az újraelosztási viszonyokra. De ez már a méltányosság kérdését veti fel.

Azért helyesebb a méltányosság kifejezés használata az igazságosság helyett, hiszen minden kormánynak megvan a maga igazsága, vagyis az az értékrend, ami alapján meghozza döntéseit. Gyanítható azonban, hogy a "nagyiadó" nem olyan értékek érvényesülését szolgálná, amelyeket a kormány explicit módon magáénak vall.

Mint már írtuk, a tervezet egy generációk közötti jövedelem-újraelosztásra szolgál. Ha az adózónak megadjuk a lehetőséget, hogy dönthessen, az államkasszába vagy közvetlenül szüleinek fizeti-e adójának egy részét, nem lehet kérdéses az eredmény. Makrogazdasági szemmel nézve ez leegyszerűsíti a gondolatmenetet: arról van szó, hogy akinek munkavállalási korú gyermeke(i) van(nak), az gyermeke(i) (adóköteles) jövedelme arányában nyugdíj-kiegészítést kap. Egyszóval egy szelektív nyugdíjemelés tervét láthatjuk, kérdés csupán az, hogy ez a szelektivitás mennyire teremt méltányos helyzetet.

Véleményünk szerint az is eleve vitatható, hogy etikus-e a felnevelt gyermekek száma alapján utólag megkülönböztetni az embereket. Ráadásul a gyermektelenség sokszor nem választás, hanem kényszerhelyzet eredménye (például egészségügyi, rossz anyagi helyzetre vezethető vissza). Amennyiben ennek ellenére elfogadjuk, hogy a kormány a gyermeknevelés erőfeszítéseit indokoltnak látja a nyugdíjasévekben elismerni, még mindig számos méltányossági problémával szembesülünk. Nem jut ugyanis ilyen kiegészítő jövedelemhez az a szülő, akinek gyermekei már nem élnek, illetve nincs adóköteles jövedelmük (például munkanélküliség vagy rokkantnyugdíjasság esetén).

Hasonlóképpen negatív eredményt kapunk, ha a jövedelem-újraelosztás méltányosságát a hagyományos adópolitikai értelemben vizsgáljuk. Szinte bizonyosnak mondható, hogy a szülők és gyermekek anyagi helyzete között erős összefüggés van. Ebben az esetben viszont feltételezhető, hogy a módosabb nyugdíjasok több, a szegényebbek kevesebb "adójövedelemben" részesülnek.

Ha a fenti problémákat ki akarnánk küszöbölni, a következőket kellene megtenni: azon szülőknek, akiknek a gyermeke valamilyen oknál fogva nem kívánja vagy tudja adójának egy részét felajánlani, nyugdíj-kiegészítést kellene adni. Azok, akiknek nem él vagy egyáltalán nem is volt gyermeke, ugyanilyen ellátásban részesülnének. (Természetesen esetükben a juttatás mértéke külön dilemma tárgyát képezi.) Ha a gyermekek közötti jövedelemkülönbséget is kompenzálni akarjuk - mondván, hogy ezt a szülői nevelés nem befolyásolta -, akkor további méltányosítási pótlékokat vezethetünk be. Itt most minden bizonnyal a Tisztelt Olvasó megáll, és azt mondja: Na, most már elég legyen a csűrés-csavarásból! És teljesen igaza van. Itt érdemes megállni, és kimondani: a "nagyiadónál" sokkal egyszerűbb és méltányosabb megoldások is léteznek a nyugdíjasok jövedelmének emelésére. Az adók - különösen mások adójának - belekeverése egy egyszerű szociális kérdésbe nem jó megoldás. Ebből a szempontból egy általános nyugdíjemelés sokkal kedvezőbb lenne.

Az a kormányzati üzenet tehát, hogy a gyermeknevelést honorálni kell, számos gyakorlati nehézséget hordoz. Van azonban a javaslat mögött egy másik, nem szándékolt közlés is. A kormány a "nagyiadót" kiegészítő jelleggel adja, más szociálpolitikai juttatások összege nem függ tőle. A forrás ezek szerint nem szükséges egyéb állami feladatok ellátására sem. Ebben az összefüggésben egy olyan kormány képe tűnik fel előttünk, amely csökkenthetné az adóterheket, és ezzel tisztában is van. De nem teszi szívesen.

A fenti megfontolások tehát nem adnak túl sok érvet a döntés mellé. Ehelyett megállapíthatjuk, hogy az ötlet szakmai szempontból elhibázott, még akkor is, ha végrehajtása nem okozna különösebb katasztrófát. Az adótörténelem sok érdekes próbálkozást látott már, de ez biztosan nem fog bevonulni az aranykönyvbe. Ha arra az egyszerű utolsó kérdésre kellene válaszolni, hogy "akkor mi végre?", valószínűleg olyan választ kapnánk, amelyben előfordul a "választások előtt" kifejezés.

Néhány hete került a köztudatba a szakmát és a politikát egyaránt erősen megosztó ötlet, miszerint az állampolgárok személyi jövedelemadójuk egy részét adhassák át a szüleiknek. Úgy tűnik, a legnagyobb kormánypárt a választások közeledtével egyre több fantáziát lát a tervben. Madár István-->