Hosszú út a pohártól az EU-ig

Az európai uniós csatlakozás felé vezető eddig megtett utat sokan olyan félpohárnyi vízhez hasonlítják, amelyet egyesek úgy írnak le, hogy a pohár félig már tele van, mások pedig úgy, hogy félig még üres. Ez a látszólag egyszerű szemléleti kérdés - ugyanarról az edénykéről - valójában igen jelentős tartalmi nézetkülönbséget takar a tagjelölt országok egy része és Brüsszel viszonyában, most nem is beszélve arról, milyen komolytalan, de éles politikai csatározások tárgya a kormányon lévők és az ellenzék között például Magyarországon. A hazai politikusi nyilatkozatok Brüsszel felé szinte egyöntetűen azt kívánják sugallni, hogy az említett pohár nemcsak hogy félig van tele, de bizony, ami minket illet, már csaknem háromnegyedéig.
A szemfülesebbjei, igaz, visszafogottabb hangnemben, még arra is felhívják a figyelmet, hogy a folyadék hátralévő részével - ti. a bővítéshez szükséges intézményi reformokkal és a tárgyalási alapot képező közös álláspontokkal - leginkább maga az unió az adós. A belpolitikai fogyasztásra szánt kommunikáció még ennél is tovább megy a pohár állapotának jellemzését illetően: e szerint ugyanis az ominózus edény már-már csaknem kicsordul, s ez a világ előtt csupán a brüsszeli bürokraták, a jelenlegi tagállamok önzése, illetve az itthoni ellenzék machinációi miatt nem válik egészen nyilvánvalóvá. A másik oldalon a magyar ellenzéki pártok elsősorban a pohár betöltetlen részét igyekeznek "előtérbe állítani", pozíciójukból könnyedén hozzátéve, hogy ha rajtuk múlt volna, s nem a jelenlegi kormányzaton, már rég csak az unióra eső rész hiányozna az ivóedényből.

Egyszóval kész őrület (hogy ne mondjam: országimázst rombolóan kínos), milyen vihar tombol pró és kontra egy félpohárnyi víz körül. Pedig ha eltekintünk az olyan, mindkét oldalon megfogalmazott nyilvánvaló botorságoktól, melyek szerint az ellenzék hazát árul, illetve a kormányzat tehetetlenkedik, továbbra is adott a fél pohár víz (hogy maradjunk e képnél), amellyel kapcsolatban éppen a lényeget vagyunk hajlamosak elfeledni, tudniillik, hogy sem a pohár méretét, sem pedig feltöltésének az ütemét nem mi határozzuk meg.

Mindez persze a laekeni csúccsal kapcsolatban jutott eszembe, ahol olvasatomban mindössze annyi történt, hogy a nizzai "remény" és a göteborgi "célkitűzés" után egy újabb bravúros kifejezéssel - a "határozott szándék"-kal - gazdagodott az egyébként továbbra is felettébb óvatosan megfogalmazott és Nizza óta változatlan bővítési mantra szókészlete. S mondom ezt annak ellenére, hogy a kommentátorok és az újságok szalagcímei szinte kivétel nélkül kitörő lelkesedéssel fogadták annak a tíz országnak az egyenkénti megnevezését, melyek "készen lehetnek" arra, hogy 2002 végéig befejezzék a csatlakozási tárgyalásokat, "amennyiben a tárgyalások és a tagjelölt országok reformjainak üteme nem változik". Valószínűleg e lelkesedés megalapozásában és felkorbácsolásában komoly és elévülhetetlen érdemei voltak Hubert Védrine francia külügyminiszter 12-es "big bang plusz" ötletének, hiszen alig egy hónappal ezelőtt még azon sopánkodtunk, hogy a brüsszeli bizottság éves országjelentései, illetve az azokhoz mellékelt stratégiai dokumentum lényegében összemosta a tíz legfelkészültebb államot. (Lám-lám, milyen csodákat tesz a Romániával és Bulgáriával való "fenyegetés".)

De térjünk vissza kis edényünkhöz, melynek méretéről és tartalmáról - mindenekelőtt pedig feltöltésének üteméről - csakis akkor kaphatunk megközelítőleg hiteles képet, ha számba vesszük, mi is vár ránk és az unióra Laeken után. Nos ez cseppet sem kevés, így az előttünk álló út sem ígérkezik könnyen "átszaladhatónak".

Először is itt van mindjárt a bővítés anyagi vonatkozásaival kapcsolatban alapvetően gyanakvó spanyolok elnökségének időszaka. Ennek során kell átpasszíroznunk magunkat a csatlakozás legköltségesebb fejezetein (pl. a közös mezőgazdasági politikán és a strukturális alapok elosztásán), ráadásul olyan csomagformában, amelynek kialakítása a túloldalon sem ígérkezik egyszerűnek. Különösen nem spanyol vezérlettel és a 2002 tavaszának végén induló és június közepéig tartó francia parlamenti és elnökválasztások előtt. Ezzel párhuzamosan januárban az Európai Bizottságnak, májusban pedig a tanácsnak is áldását kell adnia a bővítésre vonatkozó átfogó költségtervhez. Ezt követően, a spanyol elnökséget lezáró júniusi sevillai csúcstalálkozón kerül majd sor a tagjelöltek szempontjából legkényesebb értékelésre, nevezetesen annak felmérésére, hogy a csatlakozni kívánó országok közigazgatása és igazságszolgáltatása mennyire felkészült az uniós acquis joganyagának alkalmazására. Csak mindezeket követően - várhatóan szeptemberben - készíti el a bizottság a 2002-es (a bővítés első körének összetétele szempontjából meghatározó) országjelentéseket, amelyek alapján az októberi brüsszeli csúcson döntenek a tizenötök állam- és kormányfői arról, hogy az év végén mely országok írhatják elsőként alá a csatlakozási szerződést. S ha mindezeken túljutottunk, még akkor is előttünk áll a ratifikációs eljárás, amelynek - ha az unió valóban tartani kívánja a 2004-es felvételi időpontot - rohamléptekkel és az írországihoz hasonló botlások nélkül kell majd megvalósulnia 2003 folyamán az EU jelenlegi 15 államában és a kiszemelt új tagországokban.

Ez utóbbi azonban már tipikusan azon feladatok és események közé tartozik, amelyek ütemére és tartalmára nem nagyon van befolyásunk, s amelyekből szintén akad még egypár. Itt van például rögtön a hányatott sorsú és (a 2002-es ír választásokig biztosan) függőben lévő nizzai szerződés, most nem is beszélve az unió jövőjének nagy kérdéseiről dönteni hivatott 2004-es kormányközi konferenciáról, amelyen várhatóan csak a laekeni csúcson megalakított konventhez hasonló feltételekkel veszünk majd részt (ott vagyunk, de nem szavazunk). S ahol számos jel szerint (ilyen pl. Valéry Giscard d'Estaing francia volt köztársasági elnök konventelnökké való kinevezése) napirendre kerül végre az új tagállamok többségét ma még irritáló, de az unió működőképességének megőrzése szempontjából elengedhetetlennek tűnő többsebességes Európa kérdése. És ez a fentebb vázolt forgatókönyv csupán az az optimista változat, amely egyrészt továbbra is komolyan veszi a nizzai "útitervben" előirányzott menetrendet, másrészt erősen hisz abban, hogy a laekeni tízes listán belül is érvényben marad a teljesítmény szerinti megítélés elve.

Szomorúan vallom be tehát, hogy egy ilyen, szélesebb európai kontextusból szemlélve a csatlakozás körüli egymásra mutogató hazai belpolitikai vitákat, azok engem nem annyira a korábban említett vizespohárra, sokkal inkább egy másik - éjjel használatos - edénykére, illetve a benne zajló viharra emlékeztetnek.