Történt ugyanis, hogy az UEFA épp május 23-át jelölte ki a BEK-döntő időpontjául, s mint futballszerető nemzet, a magyarok is nagyon várták a focigálát. Csakhogy a Parlamentben zajló események elhúzódtak – a honatyák megvitatták az előző nap beterjesztett kormányprogramot, s 218 igen, 126 nem ellenében, 8 tartózkodás mellett támogatták -, az eskü időpontja azonban már egybeesett a mérkőzés kezdetével. A Magyar Televízió (MTV) nagy gondban volt, egy rendkívüli jelentőségű politikai eseménysorozat ünnepi aktusa - amiről illett élőben tudósítani -, ugyanakkor az esztendő egyik legkiemelkedőbb sporteseménye ütközött egymással. S miután akkor még csupán egyetlen magyarországi televízió működött, nem lehetett a nézőkre bízni a választás jogát. Az MTV vezetése úgy döntött, inkább a kormánnyal rúgja össze a port, mint több millió drukkerrel, és kapcsolta a bécsi Práter stadiont, amit finoman fogalmazva is zokon vettek a hatalmon lévők. Ez az incidens azután végigkísérte az MDF-FKGP-KDNP-kormány és a puha diktatúra alól felszabadult sajtó négy éves kapcsolatát.
BEK-döntő
1990. május 23.AC Milan-SL Benfica 1:0 (0:0)
Bécs, Práter Stadion, 57.500 néző
Játékvezető: Helmuth Kohl (német)
Milan: Giovanni Galli - Mauro Tassotti, Alessandro Costacurta, Franco Baresi, Paolo Maldini, Angelo Colombo (90. Filippo Galli), Frank Rijkaard, Carlo Ancelotti, (75. Daniele Massaro), Alberigo Evani, Ruud Gullit, Marco van Basten Edző: Arrigo Sacchi
Benfica: Silvino Louro - José Carlos, Aldair, Ricardo Gomes, Samuel Quina, Vitor Paneira (76. Vata Garcia), Valdo Filho, Jonas Thern, Hernani Neves, Mats Magnusson, Jaime Pacheco (60. Cesar Brito) Edző: Sven-Göran Eriksson
gólszerző:
68. perc: 1:0 Frank Rijkaard
Kupagyőztes: AC Milan (Olaszország)
Az MDF, a nyugodt erő 1990-es győzelme egyébként sokak szerint törvényszerű volt, mondván a magyarok lassú, békés átmenetet szeretnének. Mások azonban úgy vélték, annyira gyűlölték már a késő-kádári posványt, hogy inkább az akkor harcos antikommunista hangot megütő SZDSZ lesz a győztes. Végül a területi listákon alig több mint három százalékpontos különbség jött létre az MDF javára, ám az egyéni választókerületekben kialakult eredmények miatt végül jelentős fölénye volt a mandátumok számát tekintve. Összesen hat párt került be a május 2-án megalakult Országgyűlésbe.
Nyilvánvaló volt, hogy az MDF vezetésével alakul meg a kormány, s az sem okozott meglepetést, hogy tagjai lesznek még a koalíciónak a hozzá politikailag, ideológiailag közelálló kereszténydemokraták és kisgazdák. Persze elvi szinten felvetődött az is, hogy nagykoalíció alakuljon az SZDSZ részvételével – Kis János megbízott megbízott pártelnök az SZDSZ április 21-i küldöttértekezletén úgy fogalmazott, akkor támogatják a megalakuló kormányt, ha az működőképes válságprogramot készít -, de komoly esélye nem volt.
Ehelyett létrejött a mai napig emlegetett MDF-SZDSZ-paktum, amely egyfajta hatalommegosztást jelentett akkor, hiszen amellett, hogy fontos alapelveket, alkotmányos szempontokat tisztáztak, megosztoztak a pozíciókon: például a szabad demokrata Göncz Árpád lett a köztársasági elnök, a fórumos Szabad György a házelnök. Emellett a dokumentumban meghatározták a kétharmados törvények körét, hogy a győztesek ne tudjanak önmagukban sarkalatos törvényeket a kényükre, kedvükre megváltoztatni, csak ha az ellenzék is áldását adja rá. (Akkor még nem gondoltak arra, hogy ez a dokumentum még 2008-ban is akadálya lesz egy sor reform bevezetésének.)
Az akkor még az SZDSZ-szel szövetkező liberális, alternatív, radikális Fidesz kormányba lépésének sem volt reális alapja. Az MSZP pedig értelemszerűen szóba sem jöhetett, sőt, sokáig csak „véletlenül” bekerült, legfeljebb megtűrt parlamenti képviselőként tekintettek az egykori állampárt tagjaira.
Antall József a kormányprogramjában négy alapelvet határozott meg: teljes körű szabadság, népérdek, gazdasági fordulat és európaiság. Gazdasági szempontból a legsürgetőbb teendőnek az csökkentését és a külföldi eladósodottság megállítását tartotta.
Feledy Péter és Győrffy Miklós interjúja Antall Józseffel 1993-ból
A taxisblokád
Az Antall-kormány öt hónappal a hivatalba lépése után elemi erejű, országos méretű felháborodással szembesült. A kabinet október 25-én csütörtökön este bejelentette, hogy másnaptól csaknem a duplájára emeli az üzemanyagok árát. A magántaxisok „ébredtek” először, és este a budapesti Hősök terén gyülekeztek, majd innen a Parlament elé hajtottak. Azt követelték a kormánytól, hogy vonja vissza a döntését, mert ezzel a megélhetésük kerül a veszélybe. Siklós Csaba közlekedési miniszter azonban elutasította a követelésüket, mondván, nincs erre mód. A taxisok erre megbénították a főváros stratégiai útvonalait, ugyanakkor a társadalom szimpátiájának megnyerése érdekében azzal érveltek, hogy a benzin és a dízelolaj árának emelése nemcsak őket, hanem az egész lakosságot negatívan érinti, hiszen a közlekedési és szállítási költség növekedése következtében minden termék drágulni fog.
Korabeli összeállítás a taxisblokádról
A kormány – amelyet Antall József miniszterelnök betegsége miatt Horváth Balázs belügyminiszter irányított ideiglenesen – kezdetben az úttorlaszok felszámolását helyezte kilátásba, majd eltekintett ettől, s az észérvekre helyezte a hangsúlyt. Arra hivatkozott, hogy szükség volt ezekre a lépésekre, mert a szovjet olajszállítások hónapok óta akadoztak, benzin augusztus óta nem érkezett az országba, az Öböl-válság miatt árrobbanás történt, így az olaj hordónkénti ára 17-18 dollárról a duplájára emelkedett, s az ország kilenc napi olaj- és benzintartaléka három-négy napra csökkent. Ezért az áremeléssel meg kellett akadályozni a fogyasztás növekedését, mert egyszerűen elfogyott volna az üzemanyag, ami a közlekedés és az egész gazdaság összeomlásával járt volna. S azért kellett mindezt az utolsó pillanatig eltitkolni, hogy megakadályozzák a spekulációs célú fölvásárlást.
A taxisokat és a hozzájuk csapódók válság-kalandorokat nem hatották meg a kormány érvei, tovább folytatták az akciójukat: csak a mentőket, tűzoltókat, rendőröket és olykor az újságírókat engedték át az akadályokon. A helyzet nagyon súlyos volt, de mind a rendőrség, mind a honvédség vezetői kijelentették, nem kívánnak erőszakhoz folyamodni.
Eközben az Érdekegyeztető tanácsban tárgyalás kezdődött a kormány, munkavállalók és a munkáltatók között a helyzet rendezése érdekében. A nyilvánosság előtt zajló alkudozás végül október 28-án megegyezéssel zárult: a kormány ennek értelmében egységesen 12 forinttal csökkentette az üzemanyagok árát a termelői árak liberalizálásához szükséges törvények hatályba lépéséig, s ennek fejében a taxisok megkezdték az úttorlaszok lebontását. A tárgyalások sikerében döntő szerepet játszott Palotás János, a VOSZ akkori elnöke, aki kompromisszumkész javaslataival elnyerte a lakosság szimpátiáját, s nagyon sokan az ő fellépésével magyarázzák a megállapodást. Göncz Árpád később amnesztiában részesítette a formálisan bűncselekményt elkövető demonstrálókat, ezzel lezárult az ügy.
A botrány nagyon súlyos belpolitikai következményekkel járt, a pártok között sokáig kíméletlen vita folyt a helyzet megítélésről. Az ellenzékiek közül a szabad demokraták egyértelműen támogatták a taxisokat és bírálták a kormányt, a szocialisták inkább az utóbbira helyezték a hangsúlyt. A fiatal demokraták is nagyon támadták a kabinetet, de nem értettek egyet a demonstrálók módszerével sem. A koalíció is egyöntetűen elítélte a taxisok országbénító lépését, de több fórumos, kisgazda és kereszténydemokrata politikus is felvetette, hogy a kormánynak is körültekintőbben kellett volna eljárni.
Kárpótlás: az Antall-kormány sikere/kudarca
Az Antall-kormány egyik legnagyobb gazdaságpolitikai dilemmája a privatizáció körül alakult ki. A koalíció meghatározó tagja, a Független Kisgazdapárt a reprivatizációhoz ragaszkodott, a második világháborút követően államosított vagyontárgyakat – s nem csupán a földet – vissza akarta adni az eredeti tulajdonosoknak. Az MDF ezzel szemben a piaci típusú privatizációt támogatta a korábbi tulajdonosok részleges kárpótlása mellett. A KDNP köztes álláspontot képviselt, de inkább a kisgazdákéhoz állt közelebb. Ez a vita már korán viszályt szított a hatalmon lévők között, s végigkísérte a kormány működését.
A kormány hosszas alkudozások után az 1990 szeptemberében közreadott A nemzeti megújhodás programjában azt mondta, általában nem támogatja a korábbi tulajdonok (gyárak, üzemek, boltok, műhelyek) természetbeni visszaadását. A reprivatizálás helyett kártalanítást ajánlott, amely csak részleges lehetett a nemzeti közterhek (külföldi, belső torz gazdasági szerkezet) miatt. Olyan, értékpapír formájában kifejezett kártalanítást, amely új tulajdon vásárlására fordítható. Azzal számolt, hogy a privatizáció a megtakarítások mozgósításával, a hazai befektetések ösztönzésével a belső túlkeresletet is mérsékli, így az inflációellenes politikának is fontos eleme. A kárpótlás tehát nem ingyenes vagyonosztogatás volt, hanem a reprivatizációt, az 1939–1990 között az állam által igazságtalanul elvett magántulajdon visszaadását helyettesítő részleges kártalanítás, amelyben jogi személyek nem részesülhettek. Ennek során 250–300 milliárd forint értékű állami megvásárlására nyújtott lehetőséget.
A termőföld esetében pedig úgy foglalt állást a kormány, hogy az alkotmányjogi vizsgálódások alapján lehet dönteni az eredeti (1947-es) tulajdoni állapotokat is figyelembe vevő tulajdon jogi rendezéséről. Célként a polgárok földmagántulajdonára épülő gazdálkodását, valamint a magángazdák szövetkezésére épülő agrárgazdaság megteremtését tűzte ki. A földreform során mindenekelőtt a mezőgazdasági tevékenységgel és földműveléssel foglalkozó falusi rétegeket kell földhöz juttatni – hirdette meg a kabinet.
A meghozott törvények – három ilyen jogszabályt alkottak - értelmében az 1939 májusától az 1990. évi rendszerváltozásig a magyar állampolgárokat, valamint a kárt elszenvedett, de 1990. december 30-án életvitelszerűen Magyarországon élt külföldi állampolgárokat a tulajdonukban az állam által igazságtalanul okozott károkért a kárpótlás illette meg. Kárpótlásban részesültek a fenti időszakban politikai okokból életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak százezrei is. A kárpótoltak kárpótlási jegyeket kaptak, amelyekkel részt vehettek az állami vagyontárgyak, részvények, üzletrészek megvásárlásában, termőföldtulajdont szerezhettek, illetve bizonyos feltételek esetén visszavásárolhatták lakásaikat, jegyeiket szerény életjáradékra válthatták vagy bemutatóra szóló értékpapírként eladhatták őket. Összesen mintegy 1,8 millióan jelentkeztek kárpótlásért. Mivel a kárpótlás nem készpénzben történt, inflációs hatása elhanyagolható volt, sőt a jegyekhez kapcsolódó, az állami tulajdon megszerzésére irányuló tőkemozgások következtében csökkentették a szabad vásárlóerőt.
A kárpótlás haszna, eredményessége azóta is vita tárgya. Mindenképpen elősegítette és jogi keretek közé szorította a privatizációt, de politikaikag nem volt sikersztori. Az ellenzék hevesen bírálta és a koalíció tagjait sem elégítette ki. A kárpótoltak többségének is csalódást okozott, mivel eredeti tulajdonuk helyett még csak nem is pénzt, hanem bonyolultan felhasználható kárpótlási jegyeket kaptak, amelyekkel a főleg idős emberek csak nehezen tudtak mit kezdeni. Ráadásuk jogilag is aggályos volt, ezért a törvény az Alkotmánybíróságon kötött ki, s a taláros testület néhány pontját alkotmányellenes találta.
A kárpótlási jegy
Ez egy bemutatóra szóló értékpapír, amelyből
- a privatizáció során értékesítendő állami vagyonból,
- a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok kijelölt földalapjaiból,
- az elidegenítésre kijelölt önkormányzati bérlakásokból
lehetett vásárolni.
- életjáradékra lehetett váltani.
A kárpótlási jegyek kiadását 1992 elején kezdte meg a kárpótlási igények elbírálására és a kárpótlási ügyek intézésére létrehozott Kárpótlási Hivatal. A kezdeti 100–200 millió forintos heti kárpótlásijegy-kibocsátás 1994 tavaszára heti 1 milliárdra emelkedett, majd a kormányváltás után csökkent, 1994 végén heti 100 millió forint volt. Összesen mintegy 1,8 millióan jelentkeztek – közöttük 140 ezer ma külföldön élő magyar vagy korábban magyar állampolgár – kárpótlásért, ami címletértéken 140–145 milliárd, névértéken a három év alatt elérhető maximális 74,2 százalék kamattal számolva 245–254 milliárd forint kárpótlási igényt jelentett. A kárpótlási jegyet 1992 decemberében vezették be a tőzsdére, ahol igen fontos likvid értékpapírnak bizonyult. 1993–1994-ben az értéktőzsde teljes részvényforgalmának 20–40 százalékát adta. A teljes kárpótlásijegy-forgalom közel egyharmada zajlott a tőzsdén, a többit a tőzsdén kívüli kereskedelemben adták-vették.
AC Milan-SL Benfica 1:0 (0:0)
Bécs, Práter Stadion, 57.500 néző
Játékvezető: Helmuth Kohl (német)
Milan: Giovanni Galli - Mauro Tassotti, Alessandro Costacurta, Franco Baresi, Paolo Maldini, Angelo Colombo (90. Filippo Galli), Frank Rijkaard, Carlo Ancelotti, (75. Daniele Massaro), Alberigo Evani, Ruud Gullit, Marco van Basten Edző: Arrigo Sacchi
Benfica: Silvino Louro - José Carlos, Aldair, Ricardo Gomes, Samuel Quina, Vitor Paneira (76. Vata Garcia), Valdo Filho, Jonas Thern, Hernani Neves, Mats Magnusson, Jaime Pacheco (60. Cesar Brito) Edző: Sven-Göran Eriksson
gólszerző:
68. perc: 1:0 Frank Rijkaard
Kupagyőztes: AC Milan (Olaszország) A kétharmados többséggel elfogadandó jogszabályok listájáról 1. A jogalkotás rendjéről szóló törvény
2. A népszavazásról szóló törvény
3. A rendkívüli állapot, a szükségállapot idején és a veszélyhelyzetben alkalmazható szabályokat meghatározó törvény
4. A képviselői jogállásról szóló törvény
5. Az Országgyűlés ügyrendje
6. Az Alkotmánybíróság szervezetéről és működéséről szóló törvény
7. Az állampolgári, illetőleg a nemzetiségi jogok parlamenti biztosáról rendelkező törvény
8. A fegyveres erőkről, a rendőrségről és a nemzetbiztonsági tevékenységről szóló törvény
9. Az önkormányzatokról szóló törvény
10. A bíróságokról szóló törvény
11. Az utazási és a letelepedési szabadság, valamint a menedékjog törvényes szabályozása
12. A lelkiismeret- és vallásszabadság törvényes szabályozása
13. Az adatvédelem és a nyilvánosság törvényes szabályozása
14. A sajtótörvény, valamint a tájékoztatási törvény
15. A gyülekezési és egyesülési jogról szóló, valamint a párttörvény
16. A nemzetiségi törvény
17. Az állampolgársági törvény
18. A választójogi törvény
19. A sztrájktörvény
20. A honvédelmi kötelezettségről szóló törvény
(bejelentve: 1990. május 2.) Az MDF-SZDSZ-paktum A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége megállapodása
A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége egyetértenek abban, hogy mind a kormányzat, mind az ellenzéki pártok különleges felelősséget viselnek a nemzet előtt: hogy a születő demokratikus intézmények megszilárduljanak és az ország kormányozható legyen. Ezért szükségesnek tartják, hogy a demokratikus intézmények stabilitását és az ország kormányozhatóságát érintő közjogi kérdésekben egyetértésre jussanak. Ennek érdekében az alábbiakban állapodnak meg:
1. A felek egyetértenek abban, hogy hatályon kívül kell helyezni az 1987. évi XI. törvény társadalmi vitákról szóló 33-36. paragrafusait, mint olyan áldemokratikus szabályozást, amely a parlamentarizmus hiányát volt hivatva leplezni, és amely a szabadon választott Országgyűlés törvényalkotó munkájának akadályozója.
2. Ezt követően a felek azon lesznek, hogy az Országgyűlés lehető legrövidebb időn belül – az alakuló üléstől számított 30 nap alatt – fogadja el azt a részletes alkotmánymódosítást, amelynek szövegszerű tervezetét a megállapodás I. számú melléklete tartalmazza. Az alkotmánymódosítás a következő területeket érintse:
a) A háromoldalú tárgyalásokat lezáró szeptember 18-i megállapodást néhány kérdésben az idő túlhaladta, sok esetben pedig az Országgyűlés jelentősen eltért a megállapodástól. Indokolt tehát ezekben a kérdésekben is a jogállami megoldások alkotmányba iktatása.
b) Az 1946. évi I. számú törvénynek megfelelően helyreállítandó a köztársasági elnök eredeti státusa.
c) Módosítandó a kormány hivatalba kerülésének eljárása oly módon, hogy a választás csak a miniszterelnök személyére vonatkozzék, a minisztereket pedig a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezze ki.
d) Indokolt az alkotmányban rendelkezni a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Számvevőszék státusának alapjairól.
e) Az Országgyűlés eltért a háromoldalú megállapodásoktól az alkotmányerejű törvények ügyében is, így ma Magyarországon a törvények elfogadásához fő szabályként kétharmados többség kell, s csak kivételesek az egyszerű szótöbbséggel meghozható törvények. Miután ez a közjogi helyzet a kormányzat működését gyakorlatilag lehetetlenné teszi, a felek egyetértenek abban, hogy ki kell iktatni az alkotmányból az alkotmányerejű törvény fogalmát és helyette taxatíve fel kell sorolni azokat az alapintézményeket és alapjogokat, amelyek törvényi szabályozásához minősített törvény szükséges, és amelyek felsorolását a II. számú melléklet tartalmazza. A felek megállapodnak abban, hogy e körben a minősített többséget a leadott szavazatok kétharmad részében kell meghatározni, hogy így a legfontosabb jogok és intézmények szabályozása minél szélesebb közmegegyezésen alapuljon. A felek kötelezik magukat, hogy az ellenzék részére e kivételes közjogi megoldással teremtett többletjogokat nem fogják visszaélésszerűen gyakorolni és a kormányzati munka akadályozására felhasználni.
f) A felek az ország kormányozhatóságának érdekében a feltétlenül szükséges mértékig kiterjesztik a köztársasági elnök jogát a parlament feloszlatására.
g) Az abszolút többséget kell megkívánni a miniszterelnök megválasztásához, de ugyanígy az ellene benyújtandó bizalmatlansági indítvány elfogadásához is.
h) A felek egyetértenek abban, hogy a bizalmatlansági indítvány jogintézményét a fentieken túlmenően is át kell alakítani oly módon, hogy az egyes miniszterekkel szemben nem, hanem csak a miniszterelnökkel szemben legyen előterjeszthető bizalmatlansági indítvány, konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában.
3. A felek megállapodnak abban, hogy az előző pontban részletezett alkotmánymódosítást követően az Országgyűlés haladéktalanul megválasztja a köztársasági elnököt.
A felek ezt a megállapodást egységes egésznek tekintik, amely – nem érintve a Magyar Demokrata Fórum kormányzati, illetve a Szabad Demokraták Szövetsége ellenzéki politikai állását – kiindulópontul szolgálhat a parlamentáris rendszer jó működéséhez.
A felek őszinte megelégedéssel vennék tudomásul, ha a többi parlamenti párt – amelyeknek hasonló történelmi felelősségtudatáról meg vannak győződve – egyetértéssel fogadná megállapodásukat.
-->
