Az eredetileg a megújuló energiatermelést támogató rendszer csak nyomokban töltötte be eredeti funkcióját. Életre hívása óta éppúgy szolgált politikai érdekeket (például a rezsibefagyasztás alkalmával), mint kiváló gyakorlóteret a gyerekcipőben járó hazai iparági lobbizás „tudományának”. Eddigi szűk évtizednyi léte során olyan torzulásokat okozott a magyar hő- és árampiacon, hogy kormány legyen a talpán, amely képes azt helyrepofozni.
A Fidesz érzi a feladat kihívását, noha költségvetési szempontból a KÁT mértéke nem nevezhető fajsúlyosnak, hiszen 2010-ben 56 milliárd forint volt, mégis komoly törésvonalakat generált. Elég csak visszaemlékezni az év eleji vitára Bencsik János energiaügyi államtitkár és Lázár János Fidesz-frakcióvezető között, ahol a politikai oldal komoly nyomás alá helyezte a szakpolitikai döntéshozatalt, melyből utóbbi jött ki ideiglenes „győztesként”. Ám volt már arra is példa, hogy a KÁT példátlan konszenzust teremtett a két pólus közt, elég csak Fónagy János (Fidesz) és Podolák György (MSZP) paktumára visszaemlékezni, amikor a két rivális parlamenti erő közvetlenül a választások előtt bebetonozta az akkori energetikai erőviszonyokat. Itt érdemes megjegyezni, hogy ez a törvénymódosító csomag is a mostanság megszokott versenytempóban született meg.
Nincs miért csodálkozni, hogy a kapcsoltan termelő erőművek kérdése nemcsak szakmai, hanem legalább olyan mértékben politikai ügy is, hiszen mintegy 600 ezer fogyasztót érint a kérdés, ráadásul önkormányzatok tömkelege résztulajdonos a KÁT körébe tartozott termelőcégekben. Így a helyi erők rendre érvényesíteni tudták érdekeiket országos szinten is, egészen mostanáig. Ugyanis az idén elfogadott módosító csomagok, illetve a hétfőn megszavazott új, távhőszolgáltatásról szóló törvény egyértelműen centralizálja a rendszert, kvázi miniszteri kézi vezérlésre kapcsolva azt. Elég csak a hatósági árkorlát bevezetését említeni mind szolgáltatói, mind termelői oldalon, vagy azt, hogy ezentúl miniszteri rendeletben határozzák meg a támogatás mértékét, de annak jogosultsági feltételeit is. Az eddig aktívan részt vevő önkormányzatokat a kispadra ültették, paradox módon azonban – a rendszer jellegénél fogva – mégis a kezdőcsapat tagjai maradtak.
Az október 1-jétől érvénybe lépő törvénymódosítás a termelők helyett a szolgáltatókat fogja hőoldali támogatásban részesíteni, amellyel azt szeretnék elérni, hogy a távhőszolgáltatók inkább a kapcsoltan termelő erőművektől vételezzenek, de egyben azt a célt is szolgálja, hogy a jelenlegi szinten tudják tartani a lakossági távhőárakat. A modern, kapcsoltan termelő, gázmotoros erőművek valóban új dimenziót jelentenek hatékonyságban a régebbi, olaj- vagy széntüzelésű erőművekkel szemben. Ezeknek az egységeknek az eredő hatásfoka általában 80 százalék feletti (csak viszonyításképpen: egy Otto-motoré a legjobb esetben is csak 45 százalék körüli), harmadával kevesebb tüzelőanyagot (földgázt) kell elégetni, mint ha külön-külön egységekben termelnénk meg az áramot és a hőt. Az egységesítés lényeges karbonemisszió-csökkentést eredményez a már eleve a legtisztább fosszilis tüzelőnek számító földgáz előnyei mellett. Ráadásul egy-egy ilyen erőmű 3-5 év alatt megtérülő befektetést jelent normális piaci körülmények között (és nem hatósági árszabályozás esetében). Viszont komoly hátrányuk, hogy nagyban függnek a földgázellátástól, mellyel hazánk esetében az importfüggőséget növelik (és a diverzifikációt csökkentik). Emellett pedig komoly kihívássá teszik a hatóságilag szabályozott ár fenntarthatóságát, főként a ma csak drágán beszerezhető orosz gáz miatt. Összességében viszont a gázmotorok jelentik manapság a legolcsóbban, leggyorsabban felépíthető energiatermelő egységeket, rendkívül gyors megtérülési mutatókkal – mármint a világ többi részén, de nem hazánkban.
Legalábbis mintegy 1400 MW kapacitás nem tűnik életképesnek, amint kikerült a KÁT védőernyője alól. Ennek okaként rendre az alacsony hatósági árakat tartják az érdekeltek, de egyre több felől hozzák az ellenpéldákat akár Európából is, ahol hatóságilag szabályozott árak mellett sem kell bezárni a kapcsoltan termelő erőműveket, ha nem kapnak támogatást. A hőoldalon pedig felmerülnek olyan aggályok is, hogy a sajátos méréstechnológiából adódóan komoly „anomáliák” jelentkezhetnek a hőmennyiségekkel való elszámolás során, főleg az egzaktul mérhető – és ellenőrizhető – áramtermeléshez képest. Szakmai fórumokon elhangzottak 50 százalék feletti számok is, amelyek, ha igazak, akut problémára hívhatják fel a figyelmet.
Az kétségtelenül látszik, hogy a minisztérium gőzerővel próbálja megreformálni az eresztékeiben recsegő-ropogó KÁT-rendszert, de valahogy úgy tetszik, ez inkább kapkodás, semmint egy megfontolt strukturális átalakítás. Azt is érdemes lenne figyelembe venni, hogy szinte lehetetlen küldetés egyszerre indokolatlanul alacsonyan tartani a lakossági árakat, illetve kiépíteni egy önmagát támogatások nélkül is fenntartani képes ellátórendszert. Mely utóbbira bár vannak külföldi példák, de azok évtizedes folyamatok végeredményei, elég példaként említeni az Egyesült Államok liberalizált gázpiacát, ahol a jelenlegi piaci árképzésig egy 70 évig tartó folyamat vezetett el. Így hát értékelendő a kormányzat reformigyekezete ezen a téren, de félő, hogy a már-már megszokott „kétnapos” törvénymódosítások következményei újfent csak a lakosság hátán csattannak (lásd 27 százalékos áfa, mely áremelkedést fog okozni a teljes rezsipiacon). Ez pedig tovább erősítheti a választókban azt az érzetet, hogy a reform egyenlő a megszorítással. Talán egy lassabb ütemű, a felek érdekeit egyenlő mértékben súlyozó folyamat sikeresebb lenne, hiszen Rómát sem egy nap alatt építették fel.
