Magányos sasok a horizonton

Mivel a jelenlegi állás szerint 2017 második fél évének hazai felvásárlási (M&A) tranzakcióinak száma alig-alig marad el az első félévitől, és az év végi nagy hajrában pár ügyletet várhatóan még sikerül átpréselni, a tranzakciók száma az esztendő egészét tekintve ismét magas lesz. Idén, csakúgy mint nagyjából 2010 óta mindig, a hazai befektetők által végrehajtott tranzakciók száma meghaladja a külföldiekét. (Azzal a nem lényegtelen megjegyzéssel kiegészítve, hogy a nem túl sok nagyobb tranzakció túlnyomó része továbbra is külföldiekhez kapcsolódik.)

De mégis mi történik? Miért nem aktívabbak a külföldi befektetők? Világnézeti hovatartozástól, vérmérséklettől függően számos magyarázat létezik, egyszerű és kevésbé egyszerű. Hadd osszak meg néhányat személyes benyomásaim közül, egy kétségtelenül sajátos aspektusból.

Szó sincs a külföldi befektetők érdektelenségéről. Magyarország mára kikerült abból a kimondott-kimondatlan karanténból, amely nem is olyan rég még a hazai M&A-piac szinte teljes kiszáradását és a külföldi felvásárlók távolmaradását hozta: a külföldi befektetői érdeklődés immár markáns és erőteljes. Felvásárlásaik legkeményebb korlátja a megfelelő méretű és minőségű célpontok elérhetősége. Ráadásul a hazai tulajdonosoknak az a viszonylag szűk köre, amelynek vállalkozása külföldi befektetők szempontjából is izgalmas sztorit tartogathat, 2017-ben jó eséllyel – kihasználva az olcsó és könnyen elérhető fejlesztési forrásokat – a következő nagyberuházását tervezi, vagy épp a közepén vagy végén tart, s egy még fényesebb jövőben bízva egyelőre nem viszi piacra a cégét. Racionális ez, hisz a beruházás eredményeként termelődő többletnyereség könnyebben lesz átfordítható magasabb vételárba majd akkor, ha az a bizonyos plusznyereség már valóban megtermelődött, nem pedig csak jövőbeni ígéret.

Még akkor is igaz lehet mindez, ha manapság a részvények, részesedések ára (és ezzel együtt a szokásos értékelési összehasonlító szorzók) szinte soha nem látott magasságokban tündökölnek. És ez egyszer végre (habár természetesen némi diszkonttal, azaz valamivel alacsonyabb szinten) a magyar piac is a globális tőzsdei és M&A-trendekkel párhuzamosan mozog, tehát itthon is láthatunk egészen magas, az utóbbi években szinte elképzelhetetlen árajánlatokat. Jó ideje szinte minden pénzügyi, befektetési portál címlapja központi kérdéseinek egyike, hogy meddig tarthat még a tőzsdei bikának e szinte sosem látott hosszúságú diadala. És bizony sokan már azok közül is, akik eddig nem realizálták meglehetősen tisztes tőzsdei árfolyamnyereségeiket, egyre közelebb húzódnak az eladási gombhoz, nehogy bennragadjanak az előbb-utóbb szinte biztosan megérkező tőzsdei tisztítótűz kezdetekor. Annak a bizonyos időpontnak az elmulasztása a globális piacok időszakában a tőzsdén kívüli cégrészesedések súlyos leértékelődését is eredményezheti.

Az érintett magyar vállalkozók dilemmája tehát az, hogy éljenek-e most a magas árazások teremtette kedvező helyzettel, amikor a cégüknek még szüksége lenne néhány év kifutásra, vagy várjanak, amíg a társaság az elérhető maximumon fut. Utóbbi esetben kockáztatják azt, hogy beleszaladnak egy piaci összeomlásba, ami ismét maga alá temetheti a tranzakciós piacot, és a tulajdonos arra kényszerülhet, hogy mint legutóbb a jelzáloghitel-válság után, akár hosszú esztendőkre is halasztania kell az exitet. Nem könnyű ez a helyzet, amelyben – úgy tűnik – a tulajdonosok ma inkább optimisták, és hajlamosak arra fogadni, hogy jobb lesz nekik pár év múlva nekiszaladni a cégeladásnak, mikor a megvalósított beruházások már beértek. Nem egy esetben előfordul azonban, hogy olyan erős a felvásárlói nyomás, hogy a tulajdonos mégis megtesztel egy rámenős vevőjelöltet, és belesodródik egy tárgyalássorozatba. Magától értetődő módon szeretné beáraztatni az esetleg még csak papíron létező beruházást és a gyümölcseit is, és saját osztása-szorzása eredményeképp olyan magas árelvárásra jut, ami a vevő számára nagy valószínűséggel ellehetetleníti a felvásárlást. Habár az egyáltalán nem biztos, hogy a magas és jövőbeni növekedést is figyelembe vevő (persze a valóságtól nem elrugaszkodott) árazást alaposan kigondolt és jól adagolt munícióval ne lehetne elérni, ám a megfelelő rákészülés elmulasztása után az eladó már csak kullog az események után, újra és újra revideálnia kell saját előrejelzéseit, hitelessége erodálódik, míg végül a tárgyaló felek frusztráltan borítják az asztalt. Az alapos rákészülés során saját cégünk értéksztorijának alapos kidolgozása mellett lehetőségünk nyílt volna az árazási lehetőségekkel, realitásokkal is megbarátkozni.

Mint M&A-tanácsadó, a lehető legmélyebben sajnálom, hogy nincs több nagyobb tranzakció a piacon, ám patriótaként szívemből drukkolok is sikeres cégeinknek, hogy minél gyorsabban izmosodjanak. És persze alig várom, hogy a jól ismert tőzsdei cégeken vagy „magyar multikon” túli feltörekvő vállalataink masszív felvásárlóként jelenjenek meg a külföldi piacokon. Egyelőre csak egy-két magányos sast látok körözni a horizonton.

Apáthy Ervin,

a PwC Magyarország Corporate Finance igazgatója