Nyereséges maradt az ISD Dunaferr
Az ISD Dunaferr Zrt. 10,8 milliárd forintos adózott eredménnyel zárta 2018-at a napokban közzétett éves beszámolója szerint, a 2017-es profitja még 18,2 milliárd volt. Pedig néhány mutatója javult: az árbevétele 16 százalékkal 368,2 milliárd forintra, az üzemi eredménye az előző évi öt és félszeresére, 16 milliárdra nőtt, közel tízmilliárdos emelkedést takar a 47,6 milliárd forintos saját tőkéje, a 63,2 milliárd forintos hosszú lejáratú kötelezettség pedig „eltűnt”. Igaz, ez utóbbi csak látszólagos előrelépés, mert a Raiffeisen Banknak kifizetett 650 milliós hitelen felüli rész csak átkerült a rövid lejáratú, kapcsolt tételek közé. Ráadásul a Dunaferr tavaly 7,4 milliárdot veszített a pénzügyi tevékenységén, az ukrajnai Reganza pedig már 44,5 milliárd forinttal az adósa (3,3 milliárdos növekedés) egy 2007-ben elhatározott, de meg nem valósult erőmű-beruházáshoz kapcsolódóan.
A vasmű az év végén csaknem 17 milliárd forinttal maradt adósa a szállítóinak, 10,1 milliárddal többel, mint 2017 végén. A jelentése szerint fizet, amikor tud, és folyamatosan egyeztet a szállítóival a késedelemről. Hiába javította ugyanis az acél iránti kereslet a csoport 2018-as jövedelemtermelő képességét, ez nem volt elég ahhoz, hogy a társaság a hiteleit és a kölcsöneit határidőre visszafizethesse úgy, hogy közben a többi kötelezettségét is teljesíti.
Az idei számok a 2018-asnál rosszabbra várhatók. Igaz, a Dunaferr júniusban még 13 százalékos béremelést jelentett be visszamenőleges hatállyal 2019. január 1-jéig, de egy hónapja közölte, hogy az év végéig megválik 350 dolgozójától „az európai acélipar rendkívül nehéz gazdasági helyzete, a világgazdaság lassulása, a csökkenő kereslet és késztermékárak, valamint a hatóságok és az uniós szabályozók által előírt kötelező környezetvédelmi beruházások terhei miatt”.
A Dunaferr jelen helyzetében különösen időszerű átgondolni, hogy mi az acélipari vállalatok versenyképességének kulcsa – erről Grega Oszkár, a Miskolci Egyetem tanára nyilatkozott a Dunaújvárosi Hírlapnak. A szakember – aki a Dunai Vasmű műszaki fejlesztési igazgatója is volt – az ívkemencére alapozott miniacélművekben és a minőségi acélgyártásban látja a megoldást, visszautalva arra, hogy az európai acélipar is ezt az utat választotta a 2008–2009-es gazdasági válság után. A miniacélmű elnevezés nem a létesítmény méretére, hanem a funkciójára utal: egy miniacélmű technológiája – az értéklánc egészét lefedő, integrált acélművekével szemben – az ércfeldolgozás helyett a hulladékvas feldolgozásával indul. Így a működése rugalmasabb, mint az integrált létesítményeké, a szén-dioxid-kibocsátása a harmada, az eszközlekötési és finanszírozási igénye pedig jóval alacsonyabb.
„Normálisnak tartom, ha az állam részesedéshez akar jutni a már jellemzően magántulajdonban lévő acélipari vállalkozásokban” – jelentette ki, emlékeztetve, hogy stratégiai iparágról van szó, amelynek a feldolgozóiparral való kapcsolatát az állam pozitívan befolyásolhatja. Az interjúban a Dunaferr nem szerepel, de idekívánkozik, hogy a társaság 99,6 százaléka egy közvetve orosz többségi tulajdonú, ukrán ipari csoport része, 0,0004-e pedig a magyar államé. Vezetése többször leszögezte, hogy a társaság nem eladó.
