Nem lehet egyszerre jót tenni és jól is keresni

A környezeti, társadalmi és fenntarthatósági megfontolásokat szem előtt tartó ESG-alapokba ömlő dollár-ezermilliárdok valójában alig segítik a bolygó és az emberiség fennmaradását. A The Wall Street Journal januárban indított cikksorozatában arra hívja fel a figyelmet, hogy a befektetőknek dönteniük kell: jót tesznek vagy jól keresnek? A kettő együtt nem nagyon megy. Bár a zöldlobbi arra készteti a nagyvállalatokat, hogy eladják a piszkos erőműveket, bolygógyilkos bányákat és a súlyosan környezetszennyező üzemeket. Ám ezeket megvásárolják tőlük, s továbbra is ugyanannyi szenet ásnak ki a földből, ugyanannyi kőolajat pumpálnak fel a mélyből, s ha már kitermelték, el is égetik. Ráadásul olyan kisebb piaci szereplők, amelyekre a korábbi tulajdonosoktól eltérően már nem nehezedik a negyedéves tőzsdei jelentéstételi kötelezettség. Más szóval, a piszkos üzleteket a kivilágított tőzsdeparkettről a piacok sötét hátsó udvarába tolják. 

Mindez nem véletlen, hanem pontosan a zöldbefektetések „hozaméhes” logikájából következik. Mert a fenntarthatóságba fektetőknek azt ígérik, hogy hosszabb távon nagyobb hozamot érhetnek el. Márpedig az erőművek bezárása, a bányák betemetése nem termel profitot, épp ellenkezőleg, ezzel veszteséget realizálnának a tulajdonosok. Míg a piszkos eszközök eladásával azonnal bevételhez jutnak. És természetesen az új tulajdonosok sem hagynak fel a termeléssel, hiszen ha környezettudatosak lennének, meg sem vásárolnák ezeket az eszközöket. 

Vagyis, valahol valakinek veszteséget kellene vállalnia, hogy a fosszilis tüzelőanyagokat a földben hagyják, ám a lelkes ESG-befektetők azt remélik, hogy a veszteségek másoknak fájnak majd. 

Arról nem is beszélve, hogy mondjuk, a kőolajipart már eddig sem a magánbefektető részvényesek irányították. A Szaúd-Arábia által vezetett olajkartell, vagy az orosz olajipar alig mutat elkötelezettséget, s a nagy nemzetközi cégek kizöldülésével csak még inkább az ellenőrizhetetlen piaci szereplők felé tolódik el a hangsúly.  

Még élesebben világítanak rá a döntési kényszerre az úgynevezett zöldkötvények, amelyek azzal kecsegtetnek, hogy a szigorú környezeti, társadalmi és irányítási feltételeknek megfelelő befektetés nemcsak javít a világunkon, de több pénzt is lehet vele keresni, mint a standard kincstári és vállalati papírokkal. 

A zöldkötvényekből tavaly többet adtak el, mint bármikor korábban, a BNP Paribas előrejelzése szerint idén 60 százalékkal emelkedhet a globális kibocsátás, ami elérheti a 900 milliárd dollárt. 

Ehhez képest a zöld címkés brit államkötvények hozama 0,02 százalékponttal alacsonyabb, mint egy normál, hasonló lejáratú állampapíré. Míg Németországban a zöldkötvények hozama 0,05 százalékponttal kisebb. Ezeknek a kötvényeknek a lejáratig tartása esetén gyengébb a teljesítmény, mint a hagyományos piacon. A hozamlemaradásért cserébe viszont a brit zöldkötvény-tulajdonosok legalább azzal a jó érzéssel térhetnek esténként nyugovóra, hogy valamit tettek a globális felmelegedés ellen, mert a londoni kormányzat megújuló energiába, környezetbarát közlekedésbe és árvízvédelmi kiadásokra forgatja vissza a pénzt.

A részvénypiacokon minden pezsgés buborékokat szül. Nem képeznek kivételt ez alól a zöldpapírok sem. 

Különösen szembeötlő volt az elmúlt két évben az energiaszektor átrendeződése: 2020-ban még az elsöprő zöldboom tanúi lehettek a befektetők, amit aztán 2021-ben már a nem kevésbé látványos barnaboom követett. Mert látszólag könnyű meggyőzni a nagy alapkezelőket és a redditor kisbefektetőket, s tényleg hamar felhájpolhatók a megújulóenergia-vállalatok részvényei, ám ahogy enyhült a karantén, s újra felpörgött a világgazdaság, máris teret nyertek a fosszilisenergia-hordozók. Nemcsak a kőolaj és a földgáz ára szállt el, hanem az ipari forradalom hajnalát idéző széntüzelés is újra csúcsra futott. A zöldbuborékból csak a pukkanás maradt. Aki nem szállt ki időben, sokat veszített a zöldstratégiával.