Határozott fejlődés esztendőről esztendőre
A legnevesebb hegyaljai mesterek amondóak, Tokaj-Hegyalja legeslegújabb kori története valójában csak az 1999-es évjárattal kezdődik. Azt állítják, minden, ami a 90-es évek fordulója óta a borvidéken történt, csupán előtanulmány, felkészülés a majdani nagy cselekedetekre. Ha arra gondolunk, milyen nagyszerű aszúkat, szamorodnikat kóstolhattunk - teszem azt - 1993-ból, megállapíthatjuk: felkészülésnek nem silány a közelmúlt.
Mindazonáltal balgaság lenne megkérdőjelezni az értők szavainak hitelességét. Különösen azok után, hogy a törvényben foglalt határidők lejártával - mint tudjuk, a legnemesebb magyar édes borokat minimum három év érlelés után szabad forgalomba hozni - végre palackból kóstolhattuk az élő legendákat. (A tömény megismeréshez kiválóan alkalmas volt a Tokaj Renaissance Egyesület s a Bor és Párlat Kft. által az Ybl-palotába szervezett tavaszi bemutató.) Nos, a még igencsak ifjonc 99-esek között bőven találhattunk a kivételes várakozásokhoz méltóan nagyszerű "példányokat". Ma még persze nem tudjuk, sikerülhet-e rövid úton áttörést elérni a világpiacon, ám abban biztosak lehetünk, hogy ez az évjárat fontos lépés kell legyen a tokaji aszú nemzetközi újraelismertetésének embert próbáló útján.
De vegyük sorra a legjobbnak sejtett "alkotásokat". Az első helyre egy jól ismert és - helyénvalóan - szakadatlanul dicsért, valamint egy eddig lapunkban ritkábban említett pincészet kívánkozik. A Disznókőtől megszokhattuk, hogy évről évre a legkedvesebb aszúkat prezentálja, és így van ez most is. A pincészet toronymagas mércéje szerint is kiemelkedőt produkált azonban a Kapi-dűlőből származó hatputtonyos, amelyhez hasonlóan könnyed, krémes, gerinces és tartalmas aszút ez ideig alig-alig kóstolhattunk. A másik nagy élmény a Chateau Pajzoshoz kapcsolódik, amely ugyancsak hatputtonyosával nyűgözött le, de aszúeszenciája is osztatlan elismerést érdemel. Kettejükön kívül a Szepsy István vezette Királyudvar hatputtonyosa és a Tokaj Oremus ötputtonyosa jogosult véleményünk szerint csillagos ötösre. Mielőtt túlontúl szigorúnak tűnnénk - e rövid lista alapján -, jegyezzük meg: aki mostanában és még évekig bármely ismert pincészet 99-esét teszi az ünnepi asztalra, biztosra megy.
Aktívaknak bizonyultak a mögöttünk hagyott tizenkét hónapban a vörösborosok is. Sorra piacra kerültek a szintén kivételesnek tartott 2000. év nagyborai. Ezáltal egyre inkább árnyalhatónak látjuk a magyar "vörösborászatról" formálódó képet. Ebben a pillanatban rögzíthetőnek tűnik, hogy vannak borászaink, akik a "bordeaux-i", és vannak, akik a "kaliforniai" úton remélik megtalálni a sikeres jövőt. Hogy mit értünk ez alatt? A bordeaux-i stílus olvasatunkban mindenek elé helyezi a határozott karaktert és a komplexitást, míg a kaliforniai a hatalmas testre, a gyümölcsös-csokoládés, áradó illatokra és zamatokra épít. (Szögezzük le gyorsan: nem minőségi, hanem stílusbeli különbségekről beszélünk, amelyek azonban alkalmasak arra, hogy egyeseket egyesek, másokat mások kedvenceivé emeljenek.) Úgy tűnik, az ismert villányi termelők többsége "Kaliforniára tett". 2000-es remekeik legjava - Gere Attila Solusa, Tiffánék Grande Selectionja, Bock József nagy cuvée-i - korábban feltételezhetetlen módon testes és izmos, szinte rágható, aszalt gyümölcsök illatának özönét kínálja, és mindegyiknek édeskés az utóíze, noha - ezt talán mondani sem kellene - nincs bennük maradék cukor. Valamelyest más úton jár Malatinszky Csaba, akinek szűretlen cabernet-i esetében nem az erő, hanem az elegancia a kulcsszó.
A "bordeaux-iak" közé viszont megítélésünk szerint Villányból csak a most nagyot éppen nem villantó Vylyan Rt. tartozik, de a csapat mégsem "egyszemélyes". Három borvidék másik három termelője zárkózott fel melléje. Délről észak felé haladva: Takler Ferenc és fiai már a 99-es évjárattal jelezték, indokolt a legjobbak közé sorolnunk őket. A 2000-es válogatott kékfrankossal, a Regnum cuvée-vel és a Primariusszal ráerősítettek erre. A két Franz Weninger további előretörése sem meglepetés, hiszen soproni kékfrankosaik 1997 óta a legjobbak az országban. Erre tettek rá néhány lapáttal akkor, amikor piacra dobták a 2000-es syrah-t és merlot-t, amelyekből először lehet megérteni Magyarországon, mi is az a terroirbor. Mindkettő esetében határozottan felismerhető a fajta, ám a sós-ásványos ízárnyalatokat érezve a kóstoló mindjárt maga elé képzelheti a Spern Steiner-dűlő palás talaját is. Az év "vörös" felfedezettje mindazonáltal Konyári János. Persze őt is ismerjük rég, és tudjuk is, mire képes, ám a 2000-es Sigillum Loliense igazi csoda. A nagyjából háromezer forintos lellei cabernet alighanem a legjobb ár-érték arányú nagy vörösbor ma hazánkban. Ehelyütt még egy termelőt meg kell említenünk, éspedig Légli Ottót: a kitűnő fehérek készítőjeként kedvelt borász első vörösével, egy 2001-es cabernet sauvignonnal máris belopta magát szívünkbe.
A száraz fehérborok készítői ebben az évben is hozták a szokott színvonalat. Sorra készültek a remek chardonnay-k - az egri Gál Tibor, Malatinszky Csaba, a tolnai Eurobor Kft., a keszthelyi Bezerics-Németh társaságába felzárkózott a Chateau Pajzos is - és az egyéb finomságok. Továbbra is a csúcson találjuk a somlói Györgykovács Imrét (mint a legkisebbet) és a Hilltop Neszmély Rt.-t (mint az egyik legnagyobbat). Aki most külön említést érdemel, az nem más, mint Malya Ernő, aki az év borásza címet is elnyerte. A kitüntetett mester a Nyakas Pincében - Etyek-budai borvidék - fantasztikusan tiszta ízű, tartalmas illatú, gerinces reduktív borok regimentjét készíti, és egészen egyszerűen nem tud hibázni.
