Művészet & érték

Alapvetően ugyanonnan táplálkozom, ahonnan Szabó István, akivel két és fél évtizede dolgozunk együtt, hiszen én voltam a legutóbbi 25 évben minden filmjének az operatőre. Később ugyan, mint Szabó István, de ugyanazon a főiskolán, ugyanattól a tanárnőtől, Szöllősy Andrásnétól tanultam művészettörténetet. Abból az iskolából jöttünk, ahol alapvetően meghatározó volt a képzőművészeti oktatás, igaz, a zenei meg az irodalmi is. Szöllősy Éva fantasztikus volt, sokat köszönhetünk neki. Nála például minden képet le kellett tudnunk skiccelni. Mert a skiccelés lényege, hogy rájöjjünk, mi honnan indul, hová vezet, milyen mozgás visz el a lényeghez. A kompozícióban az a legfontosabb, hogy mindig legyen a képen belül egy képzeletbeli, színekből, fényekből összeálló, terelő vonal, amely a lényeg felé viszi a tekintetet.

Szabó Istvánnal 25 éve minden új film előtt alapvetően a képből indulunk ki. Mindig ez az első, amikor beszélgetni kezdünk a következő filmről: honnan jön a fény, mire esik, mit emel ki? Ezért szeretjük annyira Vermeert. Mert miből áll a film? Embereket mutatunk be, sorsokat, ezek tükrét: az arcot. Azoknak az érzelmi hullámzásoknak, amelyeken keresztül eljut hozzánk egy történet, az arcon teret kell adnunk a fénynek, mégpedig annak megfelelően, amilyen szerepet szánunk neki.

Ilyen módon a portréfestészet és Vermeer majdnem minden filmes számára alapvető kiindulópont. Nála fantasztikus az ablakból jövő, természetes fény. Operatőrként én is igyekszem mindig a természetességet visszaadni, azt, hogy ne legyen tetten érhető az, honnan jön a fény. Ezért is választottam most ezt a Vermeer-képet, amelyen valójában nem történik semmi különös. Csak egy finom rezdülés. Valaki hirtelen ránk tekint - mintha kamerába nézne. Olyan az egész, mint egy tetten ért pillanat. Érzékelhető a kalapon lévő finom tollak rezdüléséből, hogy mintha ez a fiatal nő éppen most fordult volna felénk. Ennek a pillanatnak vagyunk a tanúi: valaki hirtelen átadja magát annak, aki kíváncsi rá. Nem derül ki, van-e a festő és a lány között valamilyen viszony, de a lágyan megnyílt ajaktól ez nyitott érzelmi pillanat.

A festményen sötét a háttér, meg se tudjuk mondani, mi van ott valójában. Mert nem lényeges. Van ugyan textúrája, mintha falikárpit lenne. De mindegy, mi az. Az egyetlen fontos elem az arc, minden ide vezeti a tekintetünket. A képzeletbeli vonal a lány kezétől indul el a sötét ruha redőin, az azokra eső fényen fölfelé, s ha továbbmegy az éppen csak megcsillanó fülbevalón keresztül a piros sapkáig, amelynek az izzó vonala szép ívben visszavezet, akkor azt látjuk, hogy ez a vonal körbeöleli az arcot.

Sejtelmes a kép, tele van érzelemmel azáltal, hogy Vermeer ilyen furcsán hagyja fölsejleni az arc egy részét. Csak azt emeli ki, ami a fontos. Nem is enged máshová fényt, csupán az arc részeivel játszik. A kék ruha fölfelé törekvő és a piros kalap lefelé törő reflexe itt ütközik meg. Innen ered a feszültség, amely nem tűnik fel azonnal, de ha az ember kicsit hosszabban nézi a festményt, látja a lüktetést. Attól, hogy a két színerő megküzd egymással az arcnak ezen a szinte visszafogott területén.

A szemén is csak annyi fény van, amennyi ránk tartozik. Ettől is titokzatos a kép, a hangsúlyos rész nem más, mint a kissé megnyíló ajak. Nem tudjuk, hogy ez felkínálkozás, vagy csak érdeklődés. Szerelem? Egy kapcsolat kezdete? Lehet, hogy a fiatal lány a következő pillanatban megszólal, visszakérdez? Várakozás is fölfedezhető a tekintetében. Aztán ott a nyaka körül ez a kis fehér sál, amely szintén az arcra tereli a tekintetünket. Akármerre kalandozunk a szemünkkel, valamelyik vonal mindig visszavezet az archoz.

Vermeer festészetében mindent átragyog a fény szépsége, de azzal, hogy ezt a képét fára festette, még inkább ki tudta emelni a fölül fénylő, szinte égő kalap alatt az arcot. A fán ugyanis nagyobbak a színértékek, mint a vásznon, mélyebb a kép belső ragyogása. Számomra ez az egyik legszebb portré a világon. Azt mutatja, hogy érdemes fürkészni az arcokat. Vermeer minden képén alapvető az ablakból beszűrődő vagy beáradó fény, amely az arcra vetül, s ez teremti meg a súlyt, a központot. De talán ennél a festménynél ment a legközelebb az emberhez.