Dugóhúzó

Sokan mondják: Magyarországon nem cabernet-kkel kell pepecselni, mert a legsúlyosabb világfajta termelését alkalmasabb körülmények segítik egyéb tájakon. Különben is: minden régi és feltörekvő bornemzet szárnyalásához köthető "saját" fajta: a spanyolokhoz a tempranillo, az olaszokhoz a sangiovese, a németekhez a rizling, az ausztrálokhoz a shiraz, az argentinokhoz a malbec. Képességei, hagyományai és a klimatikus konstelláció okán hasonló pozícióra magyarhonban némelyek szerint a kékfrankos vergődhetne. Azzal együtt is, hogy Burgenlandot olykor Blaufrankischlandnak szokták titulálni a helyi erők, akik bizony e műfajban is előbbre tartanak egy tyúklépéssel. Mindenesetre ismert mestereink évek óta próbálkoznak azzal, hogy a kékfrankosból finom borokat készítsenek - ez a feladat könnyebbik része -, és a vásárlókkal is elhitessék, hogy érték szorult a palackokba.

Akárhogy is, kóstolónk során bebizonyosodott, a burgenlandi Weningerek soproni úttörésével kezdődött forradalom győzelemre áll, tehetséges versenyzők hoszszabbodó sora biciklizik a pályán. Mindazonáltal a poharainkba került borok nem győztek meg arról, hogy a kékfrankos hipp-hopp berobbantja hazánkat a világélvonalba. Persze ezt ma már nem is várja senki: a mítosznak vége, a munka ideje van.

Az "ítészek" pontszámai alapján csupán parányi különbségek voltak az első három között. Inkább ízlésbeli, mintsem a kvalitásokra vonatkozó nüanszok döntöttek az egyetlen külhoni produktum, Ernst Triebaumer rusztija javára. A gyümölcsös, pörkölt mogyorós, animális bor majd minden hazai kihívójánál testesebbnek - leszámítva a másik két dobogóst - és sav-tannin vonalon balanszírozottabbnak mutatkozott. Általános benyomásunk volt egyébként, hogy a kizárólag jó évjáratokból származó borok zöme inkább magas, mintsem széles struktúrát mutat; magyarul: többnyire túl intenzív, esetenként savanykásságba forduló savképletek rontották az élvezeteket. A Triebaumerrel ilyes problémáink nem voltak. A ruszti tehát szép száraz - de nem szárító - lecsengésével szorította maga mögé a hallatlanul jó testű, zamatos és fűszeres Takler Monarchia Goldot. Utóbbi több, előbbi rokonszenvesebb - írta egyikünk, arra hivatkozva, hogy a szekszárdiban megjelent az a negédes édesség, amelyet évek óta nem szeretünk. Diadalmaskodhatott volna az első soproni évjáratával máris villogó burgenlandi Franz Pfneiszl is, ám 2002-esének illatában a kívánatosnál nagyobb szerephez jutott a vegetális jelleg. Később szellőzött belőle a zeller és a petrezselyem, míg a délceg test, a kávés zamatok és a bársonyos lecsengés eleve felvidította csapatunkat.

Gere Attila Prestige Reserve néven forgalmazott villányi válogatásáról elsőre az jutott eszünkbe, "gyümölcsök mindenekfelett". Ribizlit és szedret találtunk, sűrű illatokat és játékos élénkséget, közepes testet és sok savat a végén. A savak miatt történhetett az is: a műfajban 1997 óta verhetetlen Weningerek a középmezőnybe szorultak. "Ösztövér, többet vártam volna" - jegyezte meg egyikünk, noha akkor még nem sejtette, kinek a borát ízlelgeti. Ha tudja, egy-két felkiáltójelet is biggyeszt mondata végére. Sűrű barrique kékfrankost készítettek 2003-ban a Jandl Pincében, bár "a savanyka nem maradt el" ennek a végéről sem. Polgár Zoltán erőteljes, gyümölcsös, picit cukorkás családi válogatása szenzációsan kezdett - a Taklerrel volt párban, s ezt írtuk: egyszer egyik, egyszer másik -, ám később itt is több savat találtunk az ideálisnál.

Az este leganimálisabb bora díjat Dúzsi Tamás 1999-es szegzárdija söpörhette volna be. A legszebb templomablakokat is ő rajzolta poharaink falára. Mindez mégis kevés volt, hogy fogyogató ízeit kompenzálja. Félreértés ne essék: a Dúzsi-mű bátran ajánlható, évekig azonban nem indokolt érlelni már. Miként kínálhatjuk Pók Tamás 2000-es kétfrankosát is - a szójáték magyarázata: a bor részben a Nagygalagonyáson, részben a Nagy-Egeden termett -, amely le sem tagadhatta volna egries gyümölcsösségét, füstösségét. Csak a savak - csak azokat feledhetnénk.