Alultervezett a gyógyszerkassza
A gyógyító orvos szemszögéből a gyógyszerellátásban a szakmaiság és a beteg érdeke az elsődleges, nem vitatva bizonyos költséghatékonysági szempontokat. Nem szerencsés ugyanakkor a gyógyítás tudományos indokokkal megalapozott döntéseit érzelmi alapúnak minősíteni például azért, mert az nagyobb költségigénnyel jelenik meg. Ha sikerül olyan megoldásokat találni, amelyek ugyanazt az eredményt olcsóbban biztosítják, akkor azt kell választani. Ennek megítélése evidenciákra támaszkodva történhet.
Túlzónak gondoljuk az innovatív gyógyszerek generikumokkal történő folyamatos szembeállítását. Mindkét csoportnak megvan a helye a gyógyításban. A gyógyszerkiadások GDP-hez mérését pedig azért érzem néha álságosnak, mert hajlamosak megfeledkezni a különböző gazdasági helyzetben lévő országok abszolút értékben jelentősen eltérő mértékű GDP-jéről. A hazai össztermékhez viszonyított magasabb százalékú gyógyszerkassza abszolút értékben elmarad más országok ráfordításaitól. A gyógyszerek előállításának költsége világszerte nagyságrendileg azonosnak mondható. A Magyarországon betervezett összeg rendre alulmúlja a szakmai szempontból szükséges mértéket. Így könynyen mondják a tudatosan alultervezett gyógyszerkasszára, hogy az újra és újra „elszáll”. Anyagi okok miatt sok korszerű gyógyszer tb-támogatása hiányzik, árához képest sokkal kisebb arányú, mint olcsóbb társaié. Ez az ún. referenciaár-képzés a költségcsökkentés szándékát hordozza, ám nem miden esetben célravezető.
A betegek megfelelő gyógyszeres terápiához való hozzájutása mindennek ellenére jelen pillanatban megfelelő. Más kérdés, ki miképpen képes ezt megfizetni, legyen az maga a beteg vagy az adott gyógyító intézmény. Éppen a készítmények ára és a gyógyítandók fizetőképessége között megjelenő feszültség az, amely a gyógyítás szakmaiságát számos szociális szempont belekeveredésével zavarhatja. Ennek jó példája a közgyógyellátási rendszer összes anomáliája. Egyetértés mutatkozott a közgyógyellátási rendszer átalakítását, és az alapvető irányok meghatározását tekintve. Sajnálatos, hogy lényeges részletkérdésekben már nincs konszenzus a gyógyítók és a döntéshozók között, valamint az is, hogy az elvi döntés meghozatala ellenére folyamatosan késlekedik. Ugyancsak szociális kérdés, hogy mind nagyobb a rászorulók köre. A Magyar Orvosi Kamara egyetért azon szakmai protokollok kidolgozásával, amelyekkel lehetővé válik egy-egy betegségcsoport szakszerű kezelése. Nem ért egyet viszont a módszertannal: és az orvosok gyógyítási szabadságát kizárólag gazdaságossági szempontoknak akarják alárendelni és ellenőrizni. Körültekintően kell bánni a gyógyszerrendelés szakma szerinti és kiemelt kedvezményezési szempontok alapján történő megszorításával.
Időről időre felmerül, hogy az orvosok gyógyszerrendelésének takarékosabbá tételét úgy ösztönözzék, hogy a megspórolt gyógyszerkeret egy részét juttassák
vissza. Ez komoly etikai aggályokat vet fel, emiatt az orvoskar elzárkózik. A gyógyszerkassza alultervezéséből fakadó, évről évre képződő több tíz milliárdos „túlköltekezésre” nehezen értelmezhető az effajta előre tervezett megtakarítás. Ha a döntéshozók támogatni kívánják az alulfizetett orvoskart, azt az ellátórendszer forráshoz juttatásával oldják meg.
