Hálapénzt adnak a jobb ellátás reményében

A szövetség a hitelesség érdekében a felmérést a 2009. évre vonatkozóan számította ki, mert ez az utolsó olyan év, amelyre vonatkozóan megbízható adatok állnak rendelkezésre a Magyar Államkincstár, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) és a MÖESZ piackutatásai alapján. Megállapítottuk, hogy 2009-ben Magyarországon egészségügyre összesen 1855 milliárd forintot költöttünk, melyből az állami finanszírozás (OEP) a teljes kiadások 76 százalékára, 1419 milliárd forintra rúgott, a fennmaradó összeget, 436 milliárdot pedig a magánforrások biztosították.

A magyar egészségügy finanszírozása négy pillérből történik: az OEP, az önkéntes egészségpénztárak, az üzleti biztosítók és a lakossági co-payment.

Nézzük ezeket. A magyar egészségfinanszírozás első pillére a minden állampolgárra kiterjedő fizetési és ellátási kötelezettséggel rendelkező, a résztvevők szolidaritásán alapuló állami egészségbiztosítási pénztár, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Az állami egészségbiztosításban való részvétel kötelező, járulékbevételeit törvényben garantált biztosítotti kényszer alapján szedi. Tekintettel arra, hogy alapvető állampolgári jog az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés, az állam garanciát vállal az OEP szolgáltatásainak finanszírozására, a nem elégséges szolgáltatások fedezetére (deficit) pedig az államtól véglegesen átadott pénzeszközökre jogosult.

Az önkéntes egészségpénztárak az 1993. évi XCVI. törvény alapján működnek. Az egészségpénztár célja a mindenkori társadalombiztosítás szolgáltatásának kiegészítése vagy az abban meg sem jelenő új orvosi eljárások finanszírozása. Az adómentes kiegészítő egészségbiztosítási szolgáltatások alapvetően gyógyító, az adóköteles életmódjavítók pedig prevenciós célokat szolgálnak. Az önkéntes egészségpénztárak a magyar egészségügy OEP utáni második legnagyobb intézményi finanszírozói, tagjaiknak 2009-ben 50 milliárd forint értékben nyújtottak szolgáltatást.

A magánbiztosítók által kínált önálló betegség- és az életbiztosításhoz vásárolható kiegészítő biztosítások kárkifizetései szolgálnak az egészségügyben elkölthető további forrásra. Az alapvetően összegbiztosításokat kínáló termékek (kórházi napidíj, táppénz, rettegett betegségek, vagyis DD) nem fednek le széles biztosítotti kört. A PSZÁF kizárólag az önálló betegbiztosításokra vonatkozóan közöl statisztikát (50 ezer kötvény, nyolcmilliárd forint díjbevétel, 2,5 milliárd kárkifizetés), az életbiztosítást kiegészítő elemek vonatkozásában nem. Mindazonáltal több oldalról megerősítést nyert az a feltételezésünk, hogy ez a szektor 2009-ben ezen tízmilliárd forintnak megfelelő kifizetést teljesített.

Legnehezebben a lakossági co-payment, vagyis az OEP szolgáltatásainak igénybevételekor a helyszínen fizetett közvetlen lakossági hozzájárulás mérhető. Ennek megfelelően co-paymentnek minősül a patikában a gyógyszer kiváltásakor fizetendő térítési díj, akárcsak a tb-támogatással is rendelkező gyógyászati segédeszköz megvásárlása vagy a gyógyfürdőben fizetett hozzájárulás. Ezt a tételt az OEP megfelelő kiadási oldalához tartozó co-payment tömeg kiszámításával 300 milliárd forintban határoztuk meg. A co-payment kategóriába tartozik a hálapénz. A 2009. évi 76 milliárd forint értéket a Patikapénztár–Corvinus 2008. évi kutatásában meghatározott érték inflációval való növelésével határoztuk meg.

A magánforrások magyar egészségügyben betöltött szerepének értelmezéséhez a Patika–Corvinus-kutatás eredményeit vesszük alapul. A felmérés legnagyobb tanulsága az volt, hogy a betegek kimondták: azért adnak hálapénzt, mert az esetek többségében azt tapasztalták, hogy ezáltal az állami finanszírozású egészségügyi intézményekben jobb ellátást (odafigyelés, soronkívüliség, jobb körülmények) kapnak. Ez a tapasztalat ördögi körként pedig a következő hasonló helyzetben szükségszerűvé is teszi a hálapénz adását. A kórházi betegek ebből a szempontból különösen veszélyeztetettek, hiszen ott minden második páciens ebben a hitben ad hálapénzt (www.patikapenztar.hu).

A kutatás által adott megközelítésben a magánforrások szerepe új értelmezést nyer a magyar egészségügyben: a magánforrások biztosítják az állami szolgáltatásokhoz való hozzáférést, és egyúttal kisimítják a piaci egyenlőtlenségeket.

Az állítás nyilvánvalóvá válik a szolgáltatásokra értelmezett marketingmixelemeknek (vevő, ár, termék, értékesítési utak, alkalmazottak, reklám, folyamat, megfogható elemek) a magyar egészségügy egyes fogalmainak megfeleltetésével.

Az értékesítési utak hatékonyabbá tételében nagy szerepe van a hálapénznek, például ha az egy orvos ajánlását célozza. A jobb minőségű termékhez való hozzáférést az önkéntes pénztári megtakarítás biztosíthatja. Az egészségügy állami árainak kialakításában szerepet játszik a lakosság teherviselő képessége, amelyet erősíteni tudnak akár a magánbiztosítói kárkifizetések, akár az önkéntes pénztárak. Az állami kórházban pedig az egyik legmegfoghatóbb elem a kényelem, amelyre kórházi hotelszolgáltatás terméket lehet fejleszteni.

A példákat vég nélkül lehet sorolni, azonban minden megállapítás azt a tézist támasztja alá, hogy az egészségügyben a magánforrások közgazdasági értelemben egyensúlyt teremtenek, támogatják a rendszerek működésében annyira fontos egyensúlyi pont elérését.

A fentiek tükrében érthető, miért nagy kihívás a hálapénzt száműzni a rendszerből, és ezt miért csak külső kényszerrel (pl. a kieső 76 milliárd más forrásból történő pótlása, a hálapénz megadóztatása) lehet.

A szerző a Magyar Önkéntes Egészségpénztárak Szövetségének elnöke