Villódzik a sztyeppe eklektikus fővárosa

A sztyeppe fővárosa – így hirdeti magát a városban megtalálható óriásplakátokon a közelmúltban már a sokadik névváltáson átesett Nur-Szultan. Ez az önmeghatározás is legalább olyan kettősség, mint amilyet az ide látogató érez a kazah főváros utcáit járva, hiszen hogyan képzelhető el a végtelen füves síkság bármilyen urbánus vízióban?

Az első települést Akmolinszk néven orosz betelepülők alapították 1824-ben. Nagyobb változást először a szovjet korszak hozott, amikor ez lett Hruscsov idejében az érintetlen területek ipari megművelését célzó program mintaterülete, s nevét a Szűzföld projekt kapcsán Szűzföldvárosra, Celinográdra változtatták. A város az Isim folyó északi partján szovjet mintára kezdett fejlődni, a rendszerváltás idejére már 280 ezer fő lakta a széles utakkal szegélyezett települést, amelyet ekkor Akmolának neveztek át. 1994-ben Nurszultan Nazarbajev kazah elnök valóra váltotta az elképzelését, amely szerint a túlzsúfolt s a magas hegyek között csak visszafogott terjeszkedésre képes egykori Alma-Ata, mai nevén Almati helyett új fővárosra van szükség. A választás Akmolára esett, ám a város neve (Fehér Sír) aligha felelt meg a nagyra törő terveknek, így újabb névváltás következett: a várost idén márciusig Asztanának hívták, ami pontos meghatározás, hiszen kazahul annyit tesz: főváros.

A városba látogatót persze nem a régi város fogja meg. Már csak azért sem, mert a település repülőteréről érkezve felhőkarcolók és hatalmas háztömbök között vezet az út, amelyek az elmúlt húsz évben nőttek ki a földből az addig lényegében érintetlen területen, az Isim déli részén. Ez az a projekt, amely a kazah elnök szerint kellő módon ki tudja fejezni a kazah nép sikerességét – amelyet persze nem annyira a dicső sztyeppei múlt, mint inkább a jókora kőolaj- és a világ legnagyobb uránkincse biztosít. Nazarbajev saját vízióit igyekezett megteremteni az új fővárossal: biográfiájában megtaláljuk a főbb épületek – például az új elnöki palota – első, általa felskiccelt terveit. Az embert valóban ámulatba ejti az épületek sokszínűsége, a világ tervezőmérnökei számára kincs lehet a város, ahol viszonylag szabadon lehet hozzányúlni a formákhoz. Persze kihívás is van bőven: sehol a világon nem terveztek még felhőkarcolókat olyan időjárási körülmények közé, mint Nur-Szultanban, ahol egyik napról a másikra akár 30 fokos különbség lehet a hőmérsékletben: a téli mínusz 40-45 fok után nyáron plusz 30 fokos hőséget is állniuk kell a falaknak a világ második leghidegebb átlag-hőmérsékletű fővárosában.

Az új városrészek mellett hiába keressük az igazi történelmi várost – a régi negyedek fémkerítéssel el is vannak kerítve a szemek elől –, s talán ez is az oka annak, hogy az ember nem érzi otthonosnak a helyet. A központ az az óriási épületekkel körülvett parkos sétány, amely az új elnöki palotától a sztyeppei harcosok sapkájára hajazó Han Satir bevásárlóközpontig húzódik, ám ki az, aki egy nagyjából két kilométeres területet városmagnak tudna tekinteni?

A város teljesen eklektikus. A modern negyedben ott áll a volt szovjet érdekövezetben „elvárásként” épülő (s így például Varsóban is megtalálható), a moszkvai Lomonoszov egyetemre (és az orosz főváros további hat felhőkarcolójára) hasonlító, óriási épület, de ezt még valahogy meg lehet magyarázni. Az viszont meglehetősen érthetetlen, hogy a városi opera ide kerülő új épülete miért hajaz a párizsi Madeleine-templom klasszicista stílusára, és hogy miért kellett a városba a római múltból eredő diadalívet építeni. Az is megállít bennünket egy pillanatra, ahogy a felhőkarcolók üvegablakain a modern kori épületként felhúzott, de klasszikus elemeket tartalmazó nagymecset sziluettje csillog vissza. Természetesen van itt ortodox katedrális és katolikus nagytemplom is, Szent II. János Pál pápának pedig emlékművet is emeltek. És persze egy világváros nem lehet meg óriáskerék nélkül, tehát azt is építettek. Míg Budapesten az a fő gond, hogy a látogató csak a bérházak fölé emelkedve lát valamit a panorámából, addig Nur-Szultanban az okozza a problémát, hogy a kerék túl messzire került a városközponttól, így nem igazán látható belőle az elnöki palota és a város jelképe, a 105 méter magas Bajterek-torony – amely egyébként a környező óriásépületek mellett ma már nem hozza azt a hatást, amelyet a város tervezője, Nazarbajev elnök neki szánt. (A tervező aranyba nyomott kézlenyomata ott van a torony kupolájában, bárki belehelyezheti a saját tenyerét.)

Az új városrész a hatalmas épületei és az óriási távolságok miatt egyszerűen nem otthonos – az egyes területek még messze nincsenek összenőve –, az expó üveggömbje vagy a Nazarbajev Egyetem jelképszerű szobra például öt kilométeres távolságból látszik az utolsó egybefüggő háztömb sarkától. Valami megmagyarázhatatlan okból a felhőkarcolók tövében kevés jele van az életnek: miközben az éjszakában a városrész felhőkarcolói valóban pazar színkavalkádot nyújtva villódznak, és az autósok szinte kivétel nélkül a ködfényszóróikat is felkapcsolva közlekednek az egyébként kiválóan kivilágított hat-tíz sávos utakon, addig az éttermek és boltok portáljai nagyon visszafogottak, lényegében nyomozni kell, hogy hova mehetünk be. Betérni pedig érdemes, mert ugyan a kazah ételek nem épp a túlfűszerezettségükről híresek, ám a lóhús finom, és a környező népek konyhái is jelen vannak, ahol jókat ehetünk – a magyarországi árakhoz képest jutányos áron. (A kazah átlagkereset 140 ezer forint körül van – ennek ellenére a rengeteg plázában a legnagyobb világmárkák borsos árú termékeit kínáló butikok is megtalálhatók.)

Aki egy kicsit élettelibb környezetet keresne a mára már több mint egymillió lakosú városban, annak a régi, északi városrészt ajánljuk. A vasútállomás felé vezető Köztársaság útján egymásba nyílnak a kis éttermek, pizzázók, kávézók, ahol jórészt a helyiek múlatják az időt késő estig. Ha erre járunk, érdemes ellátogatni a régi – mára már kinőtt – elnöki palotába, ahol Kazahsztán első köztársasági elnökének múzeuma nyílt meg. A világon nem sok olyan gyűjtemény lehet, ahol a márványpadlón való sétáláshoz minden látogatónak lábzsákot kell húznia…

A kazah főváros méretei nem épp barangolásra csábítók, de azért érdemes nyitott szemmel bolyongani a városban, hogy olyan csodákra leljünk, mint például a kerekesszékes lakó életét megkönnyítő rámpa, amely a lift nélküli, régi bérház második emeleti folyosójáig húzódik, vagy a legmeglepőbb módon – például pincehelyiségekben – kialakított miniboltok, ahol a betérőknek főzött meleg étel egyben a háziak saját ebédje is.

A város folyamatosan épül, de már felmerül a kérdés, hogy mi lesz itt a későbbiekben: az elnöki palotával szemben lévő, a Louvre üvegpiramisára emlékeztető Béke és Megbékélés Palotájának is helyet adó óriási park sétányain már süllyed, töredezik a burkolat, a lényegében kihasználatlan, hatalmas területet benövi a gaz.

Megközelítés

Miközben több nagy légitársaság – például a Turkish Airlines – továbbra is Almatiba repül, Magyarországról a Wizz heti két járatával közvetlenül is elérhető a kazah főváros. Átszállással Moszkván, Kijeven, Varsón vagy Minszken keresztül utazhatunk Nur-Szultanba. Az országon belül számos helyi légitársaság járatait használhatjuk, Almatiba óránként indulnak járatok.