Az orbáni és orbáni külpolitika különbségei: látszatszuverenitás és valós nemzeti érdekképviselet
A magyar választópolgárok döntöttek. Az ország jövőjét a Magyar Péter vezette Tisza-kormányra bízták, de úgy látom, a fókusz olyannyira a belpolitikára irányul, hogy a legtöbben nem, vagy csak felületesen foglalkoznak a változás kül- és geopolitikai hatásaival, következményeivel. Míg a közvélemény egy része bosszúszomjasan, kéjesen hahotázva élvezi a Magyar Péter által szolgáltatott silány minőségű, közösségimédia-kompatibilis politikai valóságshow-t, addig a színfalak mögött Orbán Anita máris nagyokat tekert az ország sorsát irányító szerkezet kormánykerekén.
A figyelemvesztés a jelenlegi igen feszült, valamint számos regionális konfliktussal terhelt, nemzetközi viszonyrendszerben kiváltképp különös, mivel a frissen megalakult kormány döntései a magyar nemzet egészére hatással lesznek.
Orbán Anita szuverenitáselmélete
A külügyminiszter asszony szinte első intézkedése volt, hogy az általa irányított intézmény homlokzatáról eltávolíttatta a „külgazdasági” megnevezést. Így lett a Külgazdasági és Külügyminisztériumból ismét Külügyminisztérium. Véleményem szerint a döntésnek komoly jelentősége van, mivel erős párhuzamot mutat Orbán Anita életművével és ideológiájával, továbbá a 2010 előtti politikai elit számára tett gesztusként is felfogható. Habár az újdonsült külügyminiszter asszony szakmai múltját felhasználva igyekszik egy olyan megfontolt, technokrata politikus látszatát kelteni, akinek fontos a nemzeti szuverenitás és az ország gazdasági érdekei, a függetlenség primer forrásának mégsem Magyarországot vagy a kelet-közép-európai régiót látja.
Orbán Anita geopolitikai elméletének bázisát az a hipotézis képezi, hogy mivel Oroszország az energiát külpolitikai befolyásszerzésre használja, ezért
Washingtonnak nyomást kell gyakorolnia azokra a közép-európai kormányokra, amelyek engednek az orosz követelésnek.
Erről az általa írt, Power, energy, and the new Russian imperialism című könyvében olvashatunk. Orbán Anita 2008-ban az energiadiverzifikációt sürgette, melynek segítségével Európa csökkentheti kitettségét Oroszország felé, ám az utóbbi évek paradigmaváltásának köszönhetően ez a kijelentése mára teljesen más megvilágításba került. Az Európai Unió és annak mainstream politikusai néhány éven belül a teljes orosz földgáz- és olajimport megszüntetését tervezik, a folyamat pedig már el is kezdődött.
A 2025-ös év első negyedében a teljes gázszükséglet felét adó LNG-import háromnegyede az Egyesült Államokból érkezett, ám mindezt úgy, hogy Oroszország nagyjából továbbra is az összes import 13 százalékát adja. Ez hatalmas változás a háborút megelőző évekhez képest, amikor az orosz gáz a behozatal 40-45 százalékát tette ki.
Azonkívül, hogy a csővezetékes transzportot a sokkal drágább és külső hatásokra érzékenyebb tengeri szállítmányozás váltotta fel, gyakorlatilag nem történt más, mint hogy az Európai Unió az orosz függést, amerikai függésre cserélte. Fontos megjegyezni, hogy a folyamat nem 2022-ben kezdődött, és az orosz–ukrán kérdésnek nagyobb szerepe van az egészben, mint elsőre gondolnánk.
Washingtonnak támogatnia kell a demokráciát Fehéroroszországban és Ukrajnában, szükség esetén pedig NATO-tagságot kell ajánlani számukra
− fogalmazott Orbán Anita könyvében. Az utóbbi kijelentést akár egy klasszikus atlantista elveket valló, poszthidegháborús paradigmában ragadt, amerikai politikus is írhatta volna, de ezek a magyar külügyminiszter asszony szavai voltak. Ezzel a kijelentéssel tulajdonképpen explicit módon a nyugati szövetségi rendszerek folyamatos expanziójáról beszélt, amely végső soron az orosz–ukrán háború előszobája volt.
Az előzmények
A nemzetközi viszonyrendszert vagy világrendet alapjaiban határozza meg a nagyhatalmak gazdasági és katonai ereje, ami hozzájárul a befolyási övezetek kialakulásához. A hidegháború lezárása és a Szovjetunió szétesése után egy hatalmi vákuum képződött a kelet-közép-európai, illetve kelet-európai régióban, ahova a nyugati hatalmak benyomultak. Ez egy természetes folyamat volt, azonban az eltúlzott terjeszkedés, valamint az, hogy az orosz társadalomnak a demokráciaexport nem hozta el a várva várt jólétet, táptalajt szolgáltatott az orosz imperializmus elburjánzásához. Ennek a folyamatnak a veszélyeire Richard Nixon amerikai elnök többször felhívta a figyelmet:
Az új Oroszországgal kapcsolatos politika kialakításakor abból kell kiindulnunk, hogy nem az oroszok veszítették el a hidegháborút, hanem a kommunisták
− fogalmazott, valamint arról is többször beszélt, hogy a Nyugatnak olyan erős, gazdasági kapcsolatokon alapuló együttműködést kell kialakítani Oroszországgal és Ukrajnával, ami elhozza a jólétet, ám nem tűnik sem orosz-, sem ukránellenesnek.
A fordulópontot a 2004-es ukrajnai választások és a narancsos forradalom hozta el, amikor az ukrán társadalom tulajdonképpen kettészakadt. A választás első fordulója után a nyíltan nyugati orientációjú Viktor Juscsenko végzett az első helyen 39,87 százalékkal, míg az orosz kapcsolatokat priorizáló Viktor Janukovics a szavazatok 39,32 százalékát kapta.
A második fordulót már Janukovics nyerte, ám ezt követően tüntetések kezdődtek, ezért új választásokat írtak ki. Ez alkalommal Juscsenko győzött majd alakított kormányt. A választási eredményeket, illetve az ország 2004-es demográfiai adatait figyelembe véve azonban megállapítható, hogy
az orosz ajkú, illetve az orosz kisebbség által sűrűn lakott keleti területeken, valamint a Krím félszigeten Janukovics, míg a nyugati régiókban Juscsenko támogatottsága volt szignifikánsan magasabb.
Továbbá azt is érdemes megemlíteni, hogy egyes források szerint az amerikai politikai elit Juscsenko kampányát, indirekt módon, civil szervezeteken keresztül, megközelítőleg 65 millió dollárral támogatta. A pénzek elsősorban a Freedom House, a National Democratic Institute, valamint a USAID nevű szereplőkön keresztül jutottak Ukrajnába.
2010-ben Janukovicsnak egy nemzetközi megfigyelők által szabályosnak ítélt választáson sikerült visszatérni a hatalomba, ám 2014-ben az ügy újabb fordulóponthoz ért. A hivatalban lévő ukrán elnök úgy döntött, hogy nem az Európai Unióval, hanem az Oroszország által életre hívott Eurázsiai Gazdasági Unióval fűzi szorosabbra országa kapcsolatát, ez pedig újabb tüntetéshullámokat váltott ki.
Miután a demonstrációk megkezdődtek amerikai vezető tisztségviselők nyíltan támogatták a hivatalban lévő, legitim módon megválasztott Janukovics elleni tüntetéssorozatot. John McCain arizonai republikánus szenátor, aki a szenátus fegyveres erők bizottságának rangidős tagja volt, Kijevbe utazott, hogy szolidaritását fejezze ki a demonstrálók felé. Látogatása alatt még az ultranacionalista Svoboda párt tagjaival is találkozott, akikkel együtt vacsorázott.
Victoria Nuland az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkára ennél is tovább ment. Nuland saját bevallása szerint a tüntetések alatt háromszor is járt Ukrajnában, és támogatásáról biztosította a szervezőket, továbbá egy lehallgatott telefonbeszélgetésből, amit Geoffrey Pyatt amerikai kijevi nagykövettel folytatott, az is kiderült, hogy egyenesen kiválasztotta Janukovics utódját.
A két diplomata arra is kész volt, hogy fokozza az Egyesült Államok szerepvállalását a politikai folyamatokban:
Meg kell próbálnunk bevonni valakit, akinek van nemzetközi tekintélye, aki segíthet levezényelni ezt az egészet
− fogalmazott Pyatt, a feladatra Nuland pedig egyértelműen Joe Bident látta a legmegfelelőbbnek:
Kellene néhány bátorító gesztus meg egy kis vállveregetés, és nem ártana tisztázni a részleteket. Biden benne van
− mondta.
A tüntetések végül elérték céljukat, amit a Washington Post 2014. február 24-én egy vezércikkben ünnepelt. A szerkesztőség szerint győzött a demokrácia, Ukrajnát már Nyugat-barát erők irányítják.
Az európai, valamint amerikai, ideológiai mázzal leöntött expanzív külpolitika fúziója 2014. február 27-én a Krím félsziget ellen indított orosz offenzívában kulminált, aminek egyik oka az volt, hogy Vlagyimir Putyin vörös vonalként értelmezte Ukrajna nyugati irányú, részben erőltetett orientációját. A megszállást követően Oroszország néhány héten belül népszavazást rendezett a terület annexióját illetően, melynek eredményeként (hivatalosan meg nem erősített adatok szerint 96,77 százalékos elsöprő többséggel) a Krím orosz fennhatóság alá került. Mivel a referendumot az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) érvénytelennek tekinti, ezért a régió státusza továbbra is rendezetlen.
Jó és rossz függés
Miközben Oroszország katonai offenzívát hajtott végre az Európai Unió szomszédjában, addig az Egyesült Államokban a politikusok egy része arra készült, hogy a geopolitikai sokkhatást kihasználva kiterjessze az amerikai gazdasági befolyást az államszövetség felett. Ezt a cseppfolyósított palagáz exportján keresztül kívánták elérni, amely terveik szerint kiszorította volna az orosz csővezetéken érkező földgázt a piacról.
Nincs semmi, ami jobban összpontosítaná a figyelmet, mint egy válság
− fogalmazott Orbán Anita 2014. március 25-én az amerikai képviselőház energetikai és energiaügyi albizottsága előtt tartott meghallgatásán, ahol az Európába irányuló, amerikai LNG-export liberalizációja mellett kardoskodott. A magyar külügyminiszter asszony arra is felhívta az Egyesült Államok döntéshozóinak figyelmét, hogy ezt a hatalmas lehetőséget meg kell ragadniuk, mivel
ez egy rendkívül erős külpolitikai és energiadiplomáciai eszköz.
Orbán Anita szerint az orosz gáz kiszorítása kelet-közép-Európából, az amerikai LNG által, védelmet nyújtana az orosz árfegyverrel szemben, és megváltoztatná az infrastrukturális beruházások gazdasági logikáját, ami rendkívül fontos üzenetet küldene a régiónak, amely a hidegháború óta nem tapasztalt fenyegetettséget érez. Ironikus azonban, hogy a szuverenitást kiemelten fontosnak tartó politikus szerint
a régió országai hajlandók sokkal magasabb árat fizetni az energiabiztonságért, és még a piac amerikai leuralását is támogatják, mivel az megerősíthetné az Egyesült Államok befolyását Európa felett.
Ellentmondásos, hogy később az amerikai befolyásszerzést politikai céloktól mentes lépésnek nevezi, miközben előzőleg erős geopolitikai eszközként írja le az energiadiplomáciát:
Az LNG-piac számos előnnyel rendelkezik: sok beszállító, likviditás és olyan árak, amelyeket a kereslet és kínálat határoz meg politikai kötöttségek nélkül
− hangzott el a logikailag megkérdőjelezhető állítás, majd arról beszélt, hogy az energiaimport-függőség egy olyan tényező, amely korlátozza a szabályalapú nemzetközi rend híveinek politikai mozgásterét. Beszédét azzal zárta, hogy a szabályok szerint működő országok elsősorban az Egyesült Államok szövetségesei, és a döntéshozók előtt történelmi lehetőség nyílt arra, hogy a piaci liberalizáció által a szabadság erőteljes üzenetét küldjék a régiónak.
A meghallgatás végére a technokrata álarc mögül előbukkant az a klasszikus keményvonalas atlantista megközelítés, ami az elmúlt évtizedek során számos konfliktushoz, köztük az orosz–ukrán háborúhoz is vezetett azáltal, hogy az orosz mozgásteret lassan, de folyamatosan szűkítette. Ez a fajta külpolitika nem csupán Európa energiaellátásának diverzifikálásáról szól, hiszen végső soron az olcsó csővezetéken érkező gázt egy sokkal drágább, tengeri úton érkező alternatívára cserélné, az orosz függést, pedig amerikaira. Erre is utalhatott Magyar Péter, amikor a szuverenitás részleges feladásáról beszélt? A Tisza-párt politikusai szerint megkülönböztetünk jó és rossz függést?
A helyzet súlyával az Európai Unió vezetése is tisztában volt, mint az egy 2014-es, Pasquale de Micco nevéhez fűződő biztonságpolitikai összefoglalóból kiderül. A dokumentum rámutat, hogy a krími válság vezetett az unió és Oroszország kapcsolatának megromlásához, ami mindkét fél számára hátrányos, részben energetikai, részben gazdasági szempontból. Ezt követően kezdődött meg a pánikszerű kutatás alternatív energiaforrások után, de az már egy évtizeddel korábban is világos volt, hogy ennek hatalmas ára lesz. A jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy a váltás azokat az országokat viseli majd meg a legjobban, amelyek csővezetéken kapják az orosz energiahordozókat, de a radikális változás az egész Európai Uniót recesszióval és magas inflációval fenyegeti, mivel hosszú távon az orosz gáz minden más forrásnál olcsóbb. A kockázatok ellenére a szakértők konklúziója az volt, hogy az Európai Unió hajlandó magasabb árat fizetni az energiáért, a háztartásoknak pedig készen kell állniuk arra, hogy a téli hónapokban csökkentsék a fűtési hőmérsékletet, továbbá arra, hogy néhány, energiaigényes szektorban tevékenykedő vállalat áldozata lesz a küszöbön álló válságnak.
A dokumentum teljes bizonyossággal rávilágít arra, hogy az átállással és a keleti irányú expanzióval az Európai Unió hatalmas gazdasági kockázatot vállalt, tulajdonképpen egy ideológiai alapú, ipari öncsonkítást hajtott végre, miközben energiafüggőséget energiafüggőségre cserélt.
Az évekkel ezelőtt kezdődött folyamat mára kifejtette hatását, az orosz energia szinte teljesen kiszorult a piacról, helyét elsősorban az amerikai LNG vette át. Az amerikai export felgyorsítását célzó törvényhozási kezdeményezések 2014-ben ugyan nem váltak jogszabállyá, azonban Orbán Anita elmélete megvalósult, de Európa nem lett szuverén, csupán mástól vált függővé, míg a polgárok mindennapi élete megdrágult. Néhány politikus szerint megérte. Orbán Anita most ezt a mainstream megközelítést normalizálva, és hozzá igazodva jelölte ki Magyarország útját. Valóban megéri kicsinek lenni?
Ezzel szemben Orbán Viktor
A tizenhat évig regnáló magyar miniszterelnök nemzeti függetlenségről vallott véleményét ezzel szemben már jól ismerjük. Az elmúlt években feltette Magyarországot a nemzetközi politika térképére, számos alkalommal több ligával feljebb játszott, mint amire az ország gazdasági ereje predesztinálta volna, ennek hatása pedig nem maradt el.
Az európai vezetők között elsőként ismerte fel, hogy az unipoláris, amerikai hegemóniára épülő világrend egyre rohamosabb ütemben változik, és ennek megfelelően igyekezett irányítani a rábízott országot.
A világgazdaság súlypontja keletre tolódik
− mondta 2011-ben, és való igaz, hogy azóta Kína dinamikus fejlődésen ment keresztül, valamint az is, hogy a BRICS államok igyekeznek ellenpólust képezni a nyugati szövetségi rendszerrel szemben.
Kína nem csupán gazdaságilag, hanem katonailag is megerősödött az elmúlt évtizedben, így az Egyesült államoknak komolyan kell venni legfőbb riválisát, mivel Tajvan rendezetlen státusza az indo-csendes-óceáni térség egyik legsúlyosabb geopolitikai kockázata.
Orbán Viktor nem csupán gazdasági kérdésekben fogalmazott meg markáns, a mainstreamnek ellentmondó véleményt. A 2015-ös migrációs válság idején nyíltan és érthetően felhívta az európai vezetők figyelmét arra, hogy a külső határok megerősítésére van szükség, különben a schengeni rendszer összeomlása elkerülhetetlen. Ez nem történt meg időben, így Nyugat-Európa egyes országaiban már vannak olyan régiók, ahol a betelepülők többségben vannak. Számos svéd nagyváros peremein például olyan szegregátumok alakultak ki, ahol az arab primer nyelvvé vált, a tömeges bevándorlás pedig rendkívül mély törésvonalakat hozott létre a társadalom szerkezetében.
Magyarországnak a konnektivitás stratégiáját kell követnie
− nyomatékosította többször Orbán Viktor, és ennek az alapvetésnek mindvégig igyekezett megfelelni. Oroszországot nem barátként kezelte, sokkal inkább egy olyan nagyhatalomként, amely megkerülhetetlen, ezért igyekezett a détente politikáját folytatni, és gazdasági, valamint diplomáciai hasznot realizálni a kapcsolatból. Oroszország hosszú távon képes volt biztosítani az olcsó energiát Magyarország lakosságának, valamint versenyelőnyhöz juttatta a Molt régiós vetélytársaival szemben, aminek köszönhetően az olajipari vállalat sikeresen növelte stratégiai befolyását, és szépen gyarapodott. Orbán Viktor energiaszuverenitásért folytatott küzdelmét jól példázza az is, hogy mind az első, mind a második Orbán-kormány egyértelmű lépéseket tett az orosz érdekek kiszorításáért a magyar energetikai szektorból, sőt Orbán Anita szerint orosz olvasatban még rossz szomszédnak is számított. Orbán Viktor 2000-ben a Tiszai Vegyi Kombinát részvénycsomagjának orosz kézre kerülését akadályozta meg, míg 2011-ben visszaszerezte az orosz Szurgutnyeftyegaz Molban szerzett, 21,2 százalékos részesedését, így a szóban forgó részvénycsomag a magyar államhoz került.
Amikor a blokkosodás ellen emelte fel hangját, azt nem azért tette, mert fel kívánta rúgni a NATO vagy az Európai Unió keretrendszerét, sokkal inkább a nagyhatalmi befolyási övezetek elismerésének egy módja volt ez, és végtére is Vlagyimir Putyin szemszögéből vizsgálva ennek hiánya vezetett Ukrajna lerohanásához.
Mivel az európai konfliktus gyökere részben a nyugati szövetségi rendszer expanzív külpolitikája volt, ezért érdemes az Orbán Viktor és Orbán Anita stratégiája közötti fundamentális eltéréseket vizsgálni. Míg a keleti nyitás egy multipoláris világrendre építő, realista megközelítés, ami elsősorban gazdasági kapcsolatokra és a természetes befolyási övezetekre épít, addig a klasszikus atlantista iskola hívei sokszor a demokrácia köntösébe bújtatva képviselnek agresszív külpolitikai álláspontot.
Amennyiben Ukrajna kérdésében a nyugati államok nem hajlandók kompromisszumot kötni Oroszországgal, akkor a régió folyamatos nyomás alatt áll majd. Oroszországot gazdaságilag ki lehet meríteni ugyan, de ez egyértelműen megviseli az energiaimportra szoruló Európai Uniót is, továbbá Ukrajna felvétele a nyugati szövetségi rendszerekbe folyamatos geopolitikai feszültséget generálna. Mindemellett egy európai uniós NATO-tagállam, nagyszámú orosz kisebbséggel Oroszország határán, mind közép, mind hosszú távon biztonságpolitikai kockázatot jelenthet. A közvetlen orosz szomszédság veszélyeire Orbán Viktor 2022-ban már figyelmeztetett:
Magyarország nem akar szomszédos ország lenni Oroszországgal
− fogalmazta meg aggályait. Logikusnak tűnik, hogy amennyiben Magyarország számára, úgy az Európai Unió számára is kockázatot jelenthet egy ilyen irányú földrajzi átalakulás.
A jelenlegi, konfliktusokkal terhelt európai viszonyrendszer nem Magyarország hibás lépéseiből eredeztethető, mint azt számos Orbán Viktor-kritika megfogalmazza, hanem sokkal inkább az olyan realista, multipoláris világrendre építő, az európai államok mozgásterét tágító külpolitika hiányából, amit maga Orbán Viktor képvisel.
Ezért is fájó, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium egy egyszerű külügyminisztériummá devalvált. Ezzel szimbolikusan megszűnni látszik a realista gondolkodásmód, melynek helyét a hangzatos lózungokkal díszített, merjünk kicsik lenni stratégia veszi át. A demokrácia nevében Magyarország most ezt az utat választotta. Meglátjuk.
