Mátészalkáról is lehet valakiből egy világcég regionális igazgatója

Mekkora jelentőséggel bír a Gábor Dénes-díj?

Hatalmas büszkeséget jelent! Bennem mindig tombol az alkotás vágya: így volt ez a kutatóként eltöltött hét évemben, és így van az iparban töltött immár húsz évem során is. Az pedig fantasztikus, ha a szakma, a cégen kívüli emberek számára is láthatóvá válik, amit létrehoztunk, az érték, amit teremtettünk.

Elég szűk azok köre, akik jelölhetnek a díjra: tudja, kutatta, hogy ki nominálta?

Számos egyetemmel dolgozunk együtt, amelyek értékelik és elismerik az erőfeszítést, amit egykor a tudomány területén, illetve ma az iparban teszek, hogy e két világot összehozzuk. Amikor ugyanis technológiai céget vezetek és innovációról beszélek, akkor az értelmezhetetlen a tudományos és az ipari, gyakorlati aspektusok ismerete nélkül. Tisztában kell lenni azzal, hogyan születik meg az ötlet, akár a megoldás az egyetemen, és ebből milyen módon lesz a gazdaság, a társadalom számára hasznos innováció. Vélhetően tehát az együttműködő partnereink közül jelölhettek a díjra.

Édesapa állítgatta a vezérlést és a szelephézagot

Miként lehetett eljutni anno Mátészalkáról olyan nagy cég, mint a Bosch magas pozíciójába és miként lehet ma?

Én büszke vagyok arra, hogy Mátészalkán születtem, hiszen lokálpatrióta vagyok – és nemcsak a magyarságom értelmében. Budapesten voltak elitiskolák, Mátészalkán nyilván nem ilyenbe jártam. Tehát, amikor az a kérdés, hogy mi a recept, akkor a válaszom, hogy nem tudom. Viszont, ha jobban belegondolok, az alapértékekhez jutok vissza: ez az alkotás vágya, hogy valami nagyot hozzak létre. Tizenhat évesen persze nem azt képzeltem el, hogy a Bosch regionális vezérigazgatója leszek, hiszen ilyen pozíció nem is létezett. 

Azt a szakmát kerestem, amit ma trendinek neveznénk, ami inspirál, márpedig az autó ilyen. Ráadásul már a család megfertőzött, hiszen édesapám oktatóként dolgozott, és mindig bütykölte a Ladát, szanaszét hevertek otthon a hengerfejek. Én láttam, ahogy édesapám szétszedi, majd összerakja a járművet, és miközben beállította vezérlést, a szelephézagot, folyton kérdezgettem. Először kutatóként dolgoztam, aztán magával ragadott az ipar, akkor kerültem a Boschhoz, és onnantól arra fókuszáltam, miként és miket tudok alkotni.

Egy mai fiatalnak könnyebb bejárnia ugyanezt az utat?

Könnyebb is és nehezebb is. Könnyebb, mert ma van autóipar, akkor nem volt. Tehát egy mai fiatal meg tudja fogalmazni, hogy – nagyképűség nélkül, de – Szászi István a példaképe, és ha majd nyugdíjba megy, vagy az utóda nyugdíjba megy, akkor igenis lehet ő a Bosch CEO-ja. Ugyanakkor legalább olyan nehéz ezt az utat végigjárni, mert az rögös volt anno, rögös ma, és rögös lesz tíz év múlva is. Fontos, hogy nemzetközi színpadon játszunk, az ottani szabályok alapján kell megmutatnunk magunkat. Ide tartoznak a nyelvi, kommunikációs, szakmai képességek, a technológiai és üzleti gondolkodás. Ezekhez pedig nem elég egy-két könyv, végig kell járni a szamárlétrát. Először meg kell érteni az innovációt, aztán létrehozni, megvalósítani, majd inspirálni és meggyőzni tízezer kollégát. Ha viszont megvan ez a drive, akkor a mában fellelhető lehetőségekkel bárki sikerrel járhat.

Mire képes a 137 éves Bosch, és mire nem?

Miként került Németországba, Reutlingenbe vezetőnek, aztán haza első magyarként az autóipari elektronika fejlesztési divízió élére?

A Boschnál 2004-ben kezdtem a karrierem, 2006 elején a vezetőim – látva ambiciózus hozzáállásomat –, azt javasolták, nézzem meg, hogyan működnek a folyamatok Németországban. Ez hároméves kiküldetés volt, ezután itthon töltöttem a következő négy-öt évet, majd ismét kimentem öt évre. Akkor is tanultam, de ez már inkább arról szólt, hogy megmutassam, Svábföldön is sikeres tudok lenni magyar vezetőként, és újat alkotni. Óriási kihívás volt, de mivel célom volt hazatérni, a fejlesztési divízió természetes lépésnek számított. Mindig nagyobb terhet raktak rám, ám szerencsére bizonyítottam, így újabb lehetőségeket kaptam. 

Mit takar pontosan a „kiterjedt innovációs ökoszisztémaként” megfogalmazott ideája, hogy szeretné összehozni a tudományos és a cégvilágot?

A miérttel kezdeném. Hét éven át dolgoztam kutatóként, imádtam – de valami hiányzott, konkrétan, hogy a tudományos eredmények miként hasznosulnak. 1998 és 2004 között nagy kérdésnek számított, egyáltalán hasznosulnak-e, amit én vagy társaim kutattunk és publikáltunk. Látni akartam a hasznosulást, ezért igazoltam át az iparba. Viszont mindig mocorgott bennem, hogy az egyetem kerüljön az ipar, az ipar pedig az egyetem falain belülre. Hidat szeretnék verni a két világ közé, vagy még inkább összehozni őket, mintha közös matematikai halmazuk lenne, hogy a metszeten belül értsék, miként lesz az ötletből termék, de azt is, hogy nem lehet mindig csak terméken dolgozni, néha meg kell oldani elméletinek tűnő gondokat is.

És hogy hova szeretném eljuttatni a folyamatot? A Bosch a 137 éve alatt mindig képes volt a házon belüli innovációs képességével megoldani a kihívásokat, így született a gyújtógyertya, a generátor, az ablaktörlő, az irányjelző – ez mind Bosch-innováció. Manapság ugyanilyen a vezetőasszisztens vagy a radarszenzor. Ám közben annyira komplex lett a világ, hogy kizárólag a saját innovációs képességére alapozva már a Bosch sem képes megoldani mindent. Hiszen itt az önvezetés, 2035-től a belső égésű motorok tilalma, az AI [artificial intelligence, azaz mesterséges intelligencia] belopózása az életünkbe, az az alapanyaghiány… Ezért kell összehozni az ipart és az egyetemeket, a startupokat, a kormányzatot, a kkv-szektort, mert e komplex kérdéskörre csak így, közösen, szövetségben, ökoszisztémában tudunk választ adni. Ide szeretnék eljutni, hogy a magyar vagy régiós gazdaságban a határoktól függetlenül, technológiákban gondolkodva megtaláljuk a partnereket, és tudjunk megoldásokat találni. Ha sikerül, arra mindannyian büszkék lehetünk.

Kalifornia, Németország, Budapest: ugyanolyan jók

Ha már AI: haladó technológiai vállalatként a Bosch miként áll vele?

Két éve azt tűztük ki célul, hogy 2025-re minden termékünknek legyen AI-képessége, vagy a gyártásához használjunk AI-t. Annyira sikeresek voltunk, hogy ezt már a mostani év végére teljesíteni fogjuk, tehát a direkt és indirekt válasz az, hogy nagyon is előrehaladottan használjuk az AI-t. Ezzel nem azt akarom érzékeltetni, hogy mindent megoldottunk, elértük a csúcsot, és hátradőlve feltehetjük a lábunkat, mert e technológia elképesztő ütemben fejlődik. 

Ahogy a mérnökök húsz éve fejlesztettek, az nagyon más volt, mint ahogy jelenleg fejlesztenek, és feltehetőleg nagyon más lesz, ahogyan két-három év múlva fognak – és itt szándékosan mondtam sokkal kisebb időtávot.

Az Ipar 4.0-díjjal kitüntetett üzletáguk, a Bosch Rexroth ügyvezetője, Ács István a nyári interjúnk kapcsán mondta: számára az egyik legnagyobb büszkeség, hogy a németországi központban már nem tudják megmondani, mi készül ott és mi Magyarországon, annyira emelkedett a színvonal nálunk is. Miként viszonyul ez a munkahelymegtartó erőhöz, amit rendkívül fontosnak minősített korábban?

A német–magyar összevetéssel kezdeném: száz százalékig biztos vagyok abban, hogy már tíz-tizenöt éve sem lehetett különbséget tenni az ott és itthon készült termékek között. Ha pedig a munkahelyek megtartása a kérdés, akkor pontosan miről is beszélünk? Arról, hogy képesek vagyunk-e olyan hozzáadott értékű munkát kínálni, amivel meggyőzhetjük a fiatalokat, hogy ne Németországban vagy Kaliforniában dolgozzanak. Nekünk sikerült hazacsábítanunk honfitársat a Szilícium-völgyből, mert habár idehaza valamelyest kevesebbet keres, de egy kikötése volt csupán: hogy ugyanazt a magas szakmai színvonalú munkát végezhesse. Márpedig ez ma Budapesten lehetséges. Ez a munkahelymegtartó erő! Az autóipar jövője itthon is alakítható, itthon is lehet foglalkozni az AI-jal, az önvezetéssel, az elektromobilitással. Engem is ez inspirált, azért jöttem mindig haza, mert ha itthon van lehetőség a világszínvonalú munkára, akkor én azt Magyarországon szeretném csinálni.