A kiállítás részben azt szeretné megmutatni, hogy a ruha nemcsak viselet, hanem információhordozó is. Az ön öltözéke miről kommunikál ma?
Az időhiányról. Lassan ott tartok, mint a 19. századi férfiak, akik uniformisjelleggel öltözködtek: hétköznapra fekete öltöny, fehér ing, bálba frakk, színházba és vacsorához szmoking – tehát öt szettet variáltak. Nekem mára lett egy fekete és egy fehér polcom, minden darab mindennel passzol, így nem kell reggelente sokat gondolkozni azon, hogy mit veszek fel. Az általam rendezett kiállításoknál valóban az a legfontosabb számomra, hogy az öltözékről úgy gondolkodjunk, mint információhordozóról. Történelmi távlatban ez ugyanúgy működik, mint ma: a ruhák egy korról és a kor embereiről mesélnek.
Ha megértjük azt, hogy régen mit fejeztek ki egy öltözékkel, mi képviselt értéket, abból tanulhatunk arról, hogy ma mit, miért veszünk fel.
Régen egy öltözék arra mutatott rá, hogy ki hova született. Ma – ha önazonos – sokkal inkább egy választáson alapuló identitást kommunikál. Korábban is voltak bátrabb személyiségek, akik apróbb változásokkal képesek voltak kifejezni az egyéniségüket. Ebben sokat segített, hogy amíg nem volt konfekció, a szabó vagy a varrónő egyedileg készített el minden ruhát – figyelembe véve az illető színeit, testalkatát, stílusát, mint ma egy stylist. Napjainkban nincs mellettünk minden vásárlás alkalmával egy szakember, egyénileg kell rájönnünk, hogy mi áll jól. Ebből a szempontból még a szocializmusban is több segítséget kaptunk, mert az áruházi eladók jóval képzettebbek voltak, mint ma. Emellett akkoriban is sokaknak volt még varrónőjük, akik kiegészítették a gyér kínálatot, míg a butikok megjelenésével be nem jöttek az egyedi darabok az országba.
Kik készítik és hol viselik?
Milyen szerepet játszhat a divat egy város identitásának formálódásában?
Mivel a divat egy állandóan változó folyam, egy adott pillanatát úgy vizsgálhatjuk, mintha gondolatban leszúrnánk egy gombostűt arra a pontra, és annak közvetlen környezetére néznénk rá. Ez a pont lehet egy személy, egy család, egy időszak és akár egy város is. Ebben az esetben 150 év Budapesthez kötődő eseményeit, változásait próbáltam megfigyelni annak tükrében, hogy ebben az időszakban miként állították elő a ruhákat, illetve hogyan viselték azokat az itt élő emberek. Ki diktálta a divatot, hogyan informálódtak róla a budapestiek, hogyan reagáltak rá, módosították-e a helyi jellegzetességek szerint? Milyen kereskedelmi kapcsolatok, gyártási lehetőségek léteztek az adott korban?
A város szövetére hat, hogy melyik környékre koncentrálódtak a szabóságok, a ruhaszalonok, majd az állami áruházak,
illetve az is, hogy a ruhákat milyen helyszínekre, eseményekre vehették fel – működtek-e például színházak, bárok, szórakozóhelyek vagy sétálóutcák, mint a Dunakorzó.
A város egy keret, és azok, akik itt élnek, itt kell hogy beszerezzék, és viseljék is a ruháikat. A millenniumi felvonuláson vagy azon az egy koronázáson 1916-ban, amely beleesett ebbe a 150 évbe, az arisztokrácia mutathatta meg magát. Később, a Tanácsköztársaság idején, a május elsejei felvonuláson a közemberek – mennyire mások, mennyire más öltözékkel jelezték a szerepüket, az identitásukat, a foglalkozásukat. De vehetünk egy családi eseményt is: egy gyászruha speciális funkciót hordoz, de az is mesél egy korszakról, egy társadalmi pozícióról. A kiállításra kaptunk például egy lurex miniruhát, amit az adományozó 1970-ben tizenhat éves lányként a táskájában csempészett ki a lakásból, mert annyira rövid volt, hogy az anyukája nem engedte volna, hogy abban menjen színházba. Egy jó sztori, egy jó darab, és közben megmutatja egy kor divatját!
Hogy jut el egy ilyen ruha és történet a múzeumba?
Általában a rokonok ajánlják fel, és a tárgyak mögé mindig gyűjtjük a történeteket is. Kaptunk például egy olyan szmokingot, amelyet az egykori orvos tulajdonos lánya hozott be. Elmesélte, hogy az édesapja 1943 nyarán az esküvőjére csináltatta az öltözéket, majd 1944 őszén elhunyt a háborúban. Ilyenkor megható belegondolni, hogy egy olyan személy ruháját tartom a kezemben, aki – épp ebben – reményekkel telve házasodott, és alig adatott meg neki egyévnyi boldogság. Ám közben megszületett a gyermeke, aki ezzel az örökséggel nőtt fel. Nyilvánvaló, hogy a szmokingot méretre készíttette, szabónál, miközben akkor már nem lehetett könnyű beszerezni az anyagot.
Ezt a luxust csak egy orvos engedhette meg magának akkoriban?
A háború alatt igen, de egyébként nem. Trianon után érdekes helyzet alakult ki. Korábban a budapesti szabómesterek jóval nagyobb területet szolgáltak ki, hiszen a szalontulajdonosok vidékre is postázták az öltözékeket. Ha a megrendelő Pesten járt, levették a méreteit, és utána már a távolból is rendelhetett.
Trianon után viszont a potenciális vevők száma csökkent, míg a ruhaiparban dolgozók száma nőtt.
Miért? Mert a határ menti településekről átköltözőknél sok családban a férfiak nehezebben találtak állást, ezért a nők álltak munkába – mihez értettek? Varrtak. Kényszerhelyzetben voltak, ezért olcsón dolgoztak. Emiatt sem alakult ki a konfekciógyártás a két világháború között, szemben például Németországgal vagy Amerikával. Itthon tőke sem volt hozzá, de piaci igény sem, mert annyira olcsó volt varratni, hogy mindenki megtalálta a maga árszintjét, és egyedi öltözéket kaphatott.
Egy vállfa egyben egy család története
A kiállításon nemcsak ruhadarabok mesélnek, hanem például a Holzer Divatházat egy vállfa idézi meg.
Ez egy fantasztikus családtörténet. A kiegyezés előtt a szabó nagypapa alapította a céget, majd 1896-ban a fia, aki szintén szabómester lett, továbblépett:
a belváros fejlesztése miatt kisajátították a korábbi üzletüket, amiért kárpótlásul olyan jelentős összeget kaptak, hogy abból a Kossuth Lajos utcában építhettek egy áruházat.
Itt már külön osztályok voltak, kiegészítőket is árultak, és nem méretfüggő, kész darabokat – felöltőket, köpenyeket. Az unokák is szabómesterek lettek, az egyik Amerikában, a másik Párizsban tanult. A gazdasági világválság alatt csődbe mentek, majd talpra álltak. 1944. március 18-án beadtak egy kérvényt a cégbírósághoz, amelyben arról nyilatkoztak, hogy a céget átadták egy keresztény munkatársuknak. Mivel másnap bejöttek a németek az országba, nyilvánvalóan visszadátumozott és színlelt a szerződés – abban a reményben készülhetett, hogy ezzel megmentik a vállalkozást. 1945 nyarán megint levelezni kezdtek a cégbírósággal, bevallották, hogy hamis állításokat tartalmazott a szerződés, és szeretnék visszakapni a céget, újra aláírta a papírt minden fél. További dokumentumokat nem találtam róluk, de feltételezhető, hogy az államosítással mindenképp lezárult a történetük. És mindezt el tudjuk mesélni egy vállfa kapcsán – ebből is látszik, hogy a divat tükre az életnek, a történelem eseményeinek.
Milyen divathoz kapcsolódó ikonikus helyeken sétálhatunk ma is Budapesten?
A Váci utca 150 éve is már fontos helyszíne volt a vásárlásnak, hiszen a Vörösmarty tértől a Ferenciek teréig tartó tengely mentén alakultak ki a legelegánsabb divatszalonok. A másik a Kossuth Lajos utca – Rákóczi út vonala a Corvin áruházig, amely inkább később vált jelentőssé a szocializmus áruházai miatt. A körút szintén kihagyhatatlan: a Corvintól a Nyugatiig – ahol butikok nőttek a földből, majd a plázák megjelenésével a Westend abszolút mérhető változást hozott.
Nemzetközi sztárok a plakáton
Nagyon erős plakátja lett a kiállításnak – három topmodell és egy divatfotós, Tombor Zoltán munkájának eredménye.
A kiállításhoz készül egy könyv, és szerettük volna, ha ennek a borítója visszaadja a divatmagazinok arculatát – igazából emiatt készült ez a kép, amelyet aztán plakátként is használtunk. A folytonosságot, a szépségideálok változását szerettük volna érzékeltetni, és az örök nőiességet, amely a divat egyik mozgatórugója. Pataki Ági exmanöken – akinek butikja is volt! – megkerülhetetlen személyisége a magyar divatnak, Epres Panni és Axente Vanessa pedig nemzetközi hírű modellek.
És mind a hárman jóval többek, mint a divatvilág fontos szereplői: hiteles nők, akik sok mindent letettek az asztalra.
A kiállítás nem reked meg a múltban, a jelen magyar tervezőit is bemutatja és a jövő lehetőségeit is vázolja. Milyen utak állnak a divat előtt?
A divat jövője rengeteg kérdést vet fel: nem látom még a globális megoldást, de a helyi tervezők támogatása szerintem mindenképp fontos a fenntarthatóság miatt. Még akkor is, ha alapanyaggyártás nincs Magyarországon, tehát azt mindenképp ide kell utaztatni valahonnan. Számtalan próbálkozás, kísérletezés zajlik a világban, ebből néhányat mi is bemutatunk – például a high-tech anyagok használatát a Nanushka, az Aeron vagy az Evelinfink márkákon keresztül. Vagy azt, miként dolgozhat egy tervező úgy, hogy újrahasznosítja a régi ruhákat, mint az Amore.Kiss.Tibi, a Secondland Budapest vagy a Borbala alkotói.
A Divat & Város című tárlat november 17. és április 14. között látható a budapesti Kiscelli Múzeumban.
