Privatizáció az egészségügyben

A XXI. század egészségügyének a legfőbb problémája egyetlen elemi konfliktusban sűrűsödik, amely úgy fogalmazható meg, hogy hogyan lehet az exponenciálisan fejlődő orvostudományi lehetőségeket a nemzetgazdasági keretekbe "begyömöszölni". A konfliktus az orvosi-technikai lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség között egyre inkább élesedik, és ma már eljutottunk odáig, hogy nincs a világon olyan nemzetgazdaság, amelyik minden polgára számára az orvostudomány minden eredményét az egyenlő hozzáférés esélyével nyújtani tudja. Ez a szabályozás és a forrásfelhasználás a hatékonyság javításának kötelezettségét rója mind az egészségpolitikára, mind az ellátókra. A hatékonyság javítása mára az orvosetika alapvető kérdésévé válik: az erőforrásokkal való hatékony, igazságos és méltányos gazdálkodás mindannyiunk közös kötelessége és felelőssége.

Az egyik, az alapkonfliktusból származó nagy problémakör az igényeknek és a szükségleteknek az utóbbi években történt igen nagy mértékű növekedése. Bár a társadalom fejlődése legyőzte a hagyományos, nagy halálozást okozó fertőző megbetegedéseket, a civilizációs ártalmak, az élettartam meghosszabbodása, a tudományos és technikai fejlődés eredménye nem csökkenti, hanem növeli az egészségüggyel szemben támasztott elvárásokat. Olyan új, diagnosztikus és terápiás lehetőségekkel bővültek a szolgáltatások, melyek teljes körű kielégítésére ma már egyetlen ország egészségügyi költségvetése sem elég. Szemléletes példa erre a szívsebészet elmúlt 30 éves fejlődése. Az első by-pass műtét 1972-ben történt, mára a világon elvégzett ilyen típusú műtétek száma meghaladja a világtörténelem során eddig elvégzett összes hadi sebészeti beavatkozások számát. Erre az egészségügy nem tudott felkészülni.

A nemzetközi tendenciákból levezethető általános konfliktushoz "társult betegségként" sajátos magyar problémák is csatlakoznak. Az egyik ezek közül az infrastruktúra állapota, a műszerezettség fejlesztésének hiányossága. Magyar szokás szerint az örökölt ingatlanállomány meghatározza az egészségügy szerkezeti problémáit is: a kórházak, intézmények jelentős része század eleji vagy még a múlt században épült, nem a korszerű gyógyítás elvei szerint.

Ugyanakkor a szerkezeti problémák sokkal mélyebbek: az egyes ellátási szintek örökölt aránya nem felel meg a korszerű és hatékony ellátás követelményeinek: még ma is aránytalanul sok az aktív kórházi ágy, nem megfelelő hatásfokú a járóbeteg-ellátás, és hiányzik, illetve a szocialista éra alatt elsorvadt a lakosság, a család, a kisközösségek öngondoskodási és önellátási képessége.

A magyar egészségügy súlyos örökölt problémája a források hiánya. Az egészségügy a rendszerváltozás első 10 évét a források tekintetében vesztesként élte végig: 1988 és 1998 között a bővülő szakmai feladatok ellenére több mint egyharmados reálértékvesztést szenvedett el az ágazat. Ez a folyamat ebben a kormányzati ciklusban megállt, és az elfogadott konszolidációs csomag megalapozza a folyamatos forrásbővülést és a fenntartható fejlődést.

Az örökölt problémákból kitörni, a megváltozott környezetnek, igényeknek megfelelni csak új gondolkodásmóddal lehet. Ehhez szükség van egy átfogó programrendszer elkészítésére, amely az 1991-es reformprogram alapelveit fenntartva egységes keretbe, szoros logikai rendbe foglalja a kívánt változásokat. Ezt a programrendszert a Fodor József cselekvési program tartalmazza, amely egységbe foglalja a megkezdett népegészségügyi programot, az elindított konszolidációs programot. Egyben az egészségügy új közgazdasági megalapozottságát adja a piackonform elemek szabályozott alkalmazásával és a finanszírozási rendszer átalakításával.

Az egészségügy átalakításának kereteket ad az elfogadott intézményi törvény. A jogszabály megteremti az alapját a szabályozott privatizációnak, az egyéni érdekek jobb, tisztább megjelenésének, de szabályozza és ezzel elősegíti a magánbefektetések lehetőségeit is.

A finanszírozási gondok oldásának fő eszköze a konszolidációs program. A konszolidáció az egészségügyben nem adósságelengedést jelent, hanem egy olyan, működőképes, fenntartható fejlődésű ellátó-, illetve finanszírozási rendszer kialakítását, amely biztosítja a megfelelő hozzáférést és az ellenőrzött minőségű gyógyítás lehetőségét mindenki számára.

Ezért ahhoz, hogy az egészségügy forrásgondjai oldódjanak, először is magát a szerkezetet, a működést kell átalakítanunk. Ehhez egyrészt a rendszer hatékonyságát kell javítanunk, másrészt pedig a forrásokat kell növelnünk. A forrásnövelésben szükség van a költségvetési források bővítésére, de a magántőke szabályozott, a közösségi célokat segítő befogadására is.

Az eszközként és nem célként alkalmazott privatizációs technológiák segítésével célunk kettős. A magánbefektetések befogadása kiegészítő forrásokat hoz a rendszerbe, ráadásul a gyors reagálóképesség miatt szenzitív területeken pótolja az elmaradt beruházásokat, emellett az egészségügyi szolgáltatásokkal szemben is megjelenő differenciált lakossági igények kielégítésére is lehetőséget adó kiegészítő ellátások fejlődését is segítheti.

A magánkezdeményezések másik fontos szerepe a megfelelő érdekeltség közvetítése, a hatékonyság javítása. A vállalkozási formában működő egészségügyi ellátók esetében direktebben jelenik meg az érdekeltség a hatékonyság javításában, mint a költségvetési intézményeknél, de azt is tudjuk, hogy a versenyszférához hasonló bérek reális eséllyel csak versenykörnyezetben érhetők el.

A magánosítás szerepét másként értelmezzük az ellátórendszer egyes szintjein. Az alapellátásban a tulajdonalapú, egzisztenciavállalkozásként működő, valós praxisprivatizáció a célunk. A járóbeteg-szakellátás vegyes rendszerként képzelhető el, a kórházak működésében viszont csak a nonprofit vállalkozások a megengedhetők, ezért az intézményi törvény a közhasznú társaságot nevesíti mint lehetséges működési formát.

A közhasznú társaság (kht.) annyiban különbözik a kft.-től, hogy kötelezően visszaforgatja a nyereséget, nem engedi meg kivinni a rendszerből, de ugyanakkor eredményérdekelt. Ez az átalakulás csak akkor hatékony, ha a működtetési forrásba - ami az egészségbiztosítás járulékbevételeit jelenti - bekerül a tőkehasználati díj elszámolásának lehetősége, az amortizációs költségek elismerése. Ez a nonprofit konstrukció már a megteremti a racionális tőkegazdálkodás lehetőségét.

Az egészségügy bonyolult rendszer, melynek átalakítása csak fokozatosan, de megfelelően rögzített alapelvek és határozott szabályok szerint lehetséges. Az egészségügyben kellő szabályozottsággal biztosítjuk a megfelelő hozzáférést és az ellenőrzött, számon kérhető minőséget, de a magánosítás adta egyéni érdekeltség és kezdeményezőképesség erejét is kihasználjuk a betegek igényeinek jobb kielégítése érdekében. Ez a záloga az egészségügyi dolgozók jobb megbecsülésének is, hiszen olyan rendszert akarunk megvalósítani, amelyben az ember méltóságát szem előtt tartva, eredménnyel lehet gyógyulni és gyógyítani. Célunk egy olyan egészségügyi ellátórendszer kialakítása, mely transzparens, az igényekhez gyorsan alkalmazkodó, minőség- és teljesítményorientált.



A szerző a Magyar Köztársaság kormányának egészségügyi minisztere