Bővült a hazai szervtranszplantálás
Magyarországon évek óta az állami a költségvetésből fizetik a szív-, a máj-, a hasnyálmirigy-átültetés költségét, ám az erre szánt keretet - donorhiány miatt - eddig egyszer sem merítették ki. Az OEP tényleges árán finanszírozza a veseátültetést, és a külföldi gyógykezelések sorában a tüdőátültetést is, melyet ez évtől a minisztérium költségvetéséből térítenek. Ugyancsak az OEP fizeti a donort jelentő kórházak és a szervkivevő orvosi teamek munkáját is.
A szervtranszplantációk esetében egyértelműen megállapítható azoknak a költsége. Például egy májátültetésért átlagosan 15 millió forintot fizet az állami költségvetés. Egyébként előre tervezetten, külön keretet állapít meg az évente végzendő máj-, szív-, hasnyálmirigy-átültetésekre. A vesetranszplantáció költségét az Országos Egészségbiztosítási Pénztár fizeti a gyógyintézeteknek.
Az Egészségügyi Minisztérium 2001 novemberében a szervátültetéssel kapcsolatos tevékenységek európai szintű koordinálására, a nemzeti "szervkinccsel" történő hatékonyabb és eredményesebb gazdálkodás érdekében létrehozta a Hungarotransplant Közhasznú Társaságot. A kht. célja a szervátültetések számának növelése, amire alkalmas az ország egészségügyi infrastruktúrája. A kht. munkája eredményeként tavaly - az előző évhez képest - több mint 20 százalékkal emelkedett a donációk száma, 16 százalékkal nőtt az átültetett szervek mennyisége, 12 százalékkal több veseátültetésre került sor. Húsz magyar donortüdőt kapott Ausztria, a régóta fennálló szervadósságot törlesztve, egyúttal lehetővé téve öt magyar állampolgár tüdőátültetését.
A szervezett veseátültetési program 1973-ban indult el, melyet 1992-ben a szív-, 1995-ben a májtranszplantációs, 1998-ban az együttes vese- és hasnyálmirigy-átültetés programja követett. Tüdőátültetés hazánkban ma még nincs, pedig évente
20-30 ilyen beavatkozásra lenne szükség. Ezeket a műtéteket a bécsi egyetemi sebészeti klinika szív- és mellkassebészeti osztálya és az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet mellkassebészeti osztálya közötti együttműködési megállapodás alapján a Hungarotransplant Kht. szervezésében végzik el. Ám a várakozók száma ott is meghaladja a rendelkezésre álló donorszervek számát, emiatt idegen állampolgárok listára vétele nagyon nehéz.
Hazánkban a leggyakoribb veseátültetésre az ország négy regionális központjában van lehetőség, a többi szerv átültetését csak egy-egy központban végzik. A ma Magyarországon elvégzett szervátültetésekre a jelenlegi struktúra, a transzplantációt végző centrumok - néhány kivételes helyzettől eltekintve - megfelelnek.
Azonban egy-egy központ leterheltsége, az esetleges nővérhiány, vagy időnként valamilyen kórházi fertőzés az értékes szervek elvesztéséhez, így a szervátültetés elmaradásához vezet. A biztonságosabb transzplantáláshoz elengedhetetlen lenne egy alternatív központ létrehozása, e nélkül nem valósulhat meg e beavatkozások számának lényeges emelése.
Magyarországon a donorok és a veseátültetések számához képest nagyon alacsony, körülbelül 20 százalék a máj- és a szívátültetések aránya, és szokatlanul magas a transzplantációs centrumok által visszautasított, átültetésre alkalmatlannak minősített szervek száma. Bizonyára betegebb a magyar népesség, így a donorrá váltak is betegebbek, mint az összehasonlítás alapjául szolgáló európai országokban, ám nem biztos, hogy arányos a visszautasítások száma. Tehát egy ördögi körről van szó, mely szerint a jelenlegi beavatkozásszám nem igényel több központot, de amíg nem lesz több központ, nem lesz sokkal több átültetés sem.
Az egyes központok közötti, szakmailag jó értelemben vett, a betegek érdekét szolgáló "versenyhelyzet" megteremtése, a monopolhelyzet megszüntetése sok előnyén kívül a fogadókészség tervezhetőségét is elősegítené.
Nemzetközi összehasonlításban is látszik, hogy a fejlett országokhoz képest Magyarországon a legnagyobb az egy szervátültető központ által ellátott népesség száma, ennek minden következményével együtt.
A veseátültetés műtéttechnikailag - szemben a máj-, a szív- és a tüdőátültetéssel - nem tartozik a bonyolult beavatkozások közé. Az átültető sebész munkájának alábecsülése nélkül állítható azonban az, hogy a beteg korrekt, magas színvonalú és komplex immunológiai, nefrológiai, belgyógyászati, infektológiai és rehabilitációs ellátása és gondozása az, ami a műtét sikerét tartóssá teszi. A veseátültetést végző legtöbb hazai központban sokszor nehéz körülmények, hosszú várakozás, zsúfoltság fogadja a gondozás alatt álló betegeket, nemegyszer a fertőzés veszélyének is kitéve őket. A szervátültetett betegek komplex rehabilitációja pedig szinte egyáltalán nem valósul meg, legfeljebb a Transzplantáltak Szövetségének jóvoltából történnek ilyen irányú próbálkozások. Az előrelépést az jelentené, ha a betegek utógondozására, rehabilitációjára országos szakmai program készülne, amit az egyes régiók intézményeiben alkalmaznának.
A donációban a kórházi intenzív osztállyal, traumatológiával rendelkező kórházaknak csak a negyede vesz részt. Hazánk donációs aktivitása a cadaver donorok tekintetében megfelel Európa átlagának, de elmarad a lehetőségektől: nemzetközi összehasonlítás tanúsága szerint az évi 130-140-es donorszám növelhető lenne még több kórház donorjelentésekbe való bekapcsolódásával, illetve az egyes donorkórházak által jelentett donorok számának emelésével. A "potenciális" donorszám 250-300 között lehet.
A donorjelentés mellett szóló érv az intenzív osztályon dolgozók számára az a pozitív megközelítés, hogy ha még térben és időben elkülönülve is, de kötelességük segíteni beteg embertársunkon. Szerencsére nagyon sokan átérzik ezt a felelősséget, és hivatástudatuk által hajtva azonnal jelentik az alkalmasnak tűnő donorokat. Ugyanakkor számos más objektív körülmény nehezíti a donorok számának növelését.
Míg régebben a donorok túlnyomó többsége balesetek áldozatai közül került ki, a halálos kimenetelű autóbalesetek számának csökkenésével egyre nagyobb arányban vannak a neurológiai vagy belgyógyászati osztályokon agyi érkatasztrófában elhunytak.
Ezeken az osztályokon (de az intenzív osztályokon is) az erőforrásokat a még menthetőnek tűnő betegek ellátására összpontosítják. Sok esetben az eszköz vagy a szakszemélyzet hiánya, leterheltsége akadályozza meg a mégoly korszerű szemléletű orvost a donor ellátásában és jelentésében.
Az egészségügyi kormányzat az elmúlt nyolc évben folyamatosan emelte a kórházaknak a donációért járó finanszírozást, aminek köszönhetően nőtt a beültethető szervek száma.
A többszerv-donációk arányának fokozása elsődleges feladat, hiszen elmaradásunk jelentős.
A veseátültetésre várók száma ezernél is nagyobb, és a várólistákra kerülők meghaladják az évente arról lekerülők számát. Közülük csak minden negyedik beteg számíthat arra, hogy egy éven belül veseátültetésre kerül. Élő donoros veseátültetés ma Magyarországon évente mindössze tíz körüli számban történik, ami lényegesen elmarad az európai átlagtól. A várólistán lévő betegek kevesebb mint egy százaléka jut ilyen módon veséhez, ez az arány Európa más országaiban közelíti az 5 százalékot. A különbségnek nem orvosi, sokkal inkább a társadalmi szemléletbeni oka van.
A szervátültetés olyan szabályozott, kiemelt egészségügyi ellátási forma, mely jogszabály értelmében csak várólista alapján nyújtható. A vesebetegek esetében a legegyszerűbb a helyzet. Hála az országot viszonylag egyenletesen lefedő dialízisközpontok hálózatának, a beteg kezelőorvosa többnyire késlekedés nélkül elindítja a várólistára vétel szakmai folyamatát. Más a helyzet az olyan szív-, tüdő-, máj- vagy hasnyálmirigy-átültetést igénylő betegekkel, akiknek az életét csak a szervátültetés menthetné meg. Ha a nemzetközi statisztikákból indulunk ki, akkor az adott szervre vonatkozó várólistán sokkal több betegnek kellene szerepelnie.
Ezek a betegek valamiért nem kerülnek föl a várólistára, meghalnak anélkül, hogy bárkiben is felmerült volna (ideértve kezelőorvosát is) a szervátültetés lehetősége. A várólistára kerülés szakmai szabályai - noha léteznek, és korszerűek is - nem ismertek kellő mértékben azon kórházi osztályok, orvosok között, akik a várólistára kerülést kezdeményezhetnék, de nem ismertek a betegek vagy hozzátartozóik előtt sem.
Ez a helyzet egyúttal rávilágít a magyarországi egészségügyi ellátás egyik komoly problémájára is, azaz a betegutak esetlegességére, tervezetlenségére és kiszámíthatatlanságára. Nem egy esetben, "hála" a paraszolvenciának, a jobb anyagi helyzetű beteg lassabban jut feljebb az ellátórendszerben, mint az esetleg nem "szolváló", akihez orvosa ezért kevésbé ragaszkodik, és gyorsabban küldi felfelé a progresszív ellátás piramisában.
Ha valaki transzplantációs várólistára került, akár másnap is sor kerülhet a szervátültetésre, de sokszor hosszú évek is eltelhetnek anélkül, hogy megszólalna a telefon a jó hírrel. Ugyanis a szervhez jutást az éppen adódó szerv és a várakozók biológiai egyezése határozza meg. A vesénél sok immunológiai paramétert vesznek figyelembe, míg más szerveknél elég a vércsoport és a testméretek egyezősége. Ha a biológiai jellemzők egyezése alapján több beteg minősül alkalmas szervbefogadónak, akkor számíthat a várakozás ideje, de még ennél is inkább a beteg aktuális alkalmassága, pillanatnyi egészségi állapota. Magyarországon szervenkénti várólista-bizottságok működnek. Az aktuális szervriadók alkalmával a szerv megkapására alkalmas betegek közül az operáló sebész választja ki azt a szerencsést, akibe a szervet beültetik.
Más országokban, éppen azért, hogy még a gyanú árnyéka se vetülhessen a kiválasztás folyamatára és a kiválasztó személyére, más megoldásokat alkalmaznak. A várólistákat egy a transzplantációs intézetektől független intézmény vezeti, tartja karban, egy transzplantációs informatikai rendszer részeként, az adatvédelmi szempontok szigorú betartásával. Ez a független intézmény nem dönt a várólistára kerülésről vagy az arról való törlésről, szigorúan végrehajtja a várólista-bizottságok döntését. A szervet kapó kiválasztása is szakmailag jól definiált algoritmus szerint történik, szinte teljesen automatikusan, pontosan dokumentáltan és archiváltan. Aki a rendszert kezeli, nem is találkozik a beteggel, tehát fel sem merülhet annak a gyanúja, hogy valami más is belejátszott a kiválasztás folyamatába a szakmai szempontokon kívül. Szükséges lenne Magyarországon is ennek a folyamatnak az átgondolása, átalakítása, hiszen ha valaha is csatlakozunk egy nemzetközi transzplantációs szervezethez, a kiválasztás garanciális elemeinek kérdésköre nem kerülhető meg.
Az OEP rendszeresen téríti az indokolt külföldi gyógyítás költségeit. A transzplantáció esetében a helyzet komplikáltabb. Ahhoz, hogy külföldről szervet kapjunk, nekünk is adnunk kell, mégpedig az adott és kapott szervek számbeli egyensúlyára törekedve. Ez csak szervezetten, nemzetközi szervcsereszervezetekkel való megállapodás alapján történhet, ahogyan 2002 eleje óta ez remekül működik a tüdőátültetések vonatkozásában. Akinek sürgősen szervhez kell jutnia ahhoz, hogy életben maradhasson (pl. gombamérgezettek esetében, vagy az első átültetett szerv kilökődése miatt), annak nagyobb az esélye, ha külföldi donorokból származó szervek is szóba jönnek.
Másfelől azoknak az esélye is növekedne, akik valamilyen ritka, rendszerint immunológiai ok miatt már nagyon régen és nagyon kis eséllyel várnak megfelelő szervre. És nem utolsó szempont az sem, hogy a szolidaritás elve határokon túli ér-telmezést is nyerne - hiszen számos esetben előfordul, hogy hazai recipiens hiányában, vagy más, az itthoni beültetést kizáró ok miatt az egyébként átültethető szerveket nem használják föl, azok elvesznek -, mert nemzetközi megállapodás nélkül külföldre nem ajánlhatók fel.
A nemzetközi szervezettel való együttműködés során azonban számos gyakorlati probléma merül fel. Képzeljük el, amint az éjszaka közepén egy kisvárosi magyar kórházban megjelenik egy csapat külföldi orvos, hogy egy agyhalott beteg szerveit eltávolítsa. Noha ez jogilag nem okozna problémát, hatalmas kommunikációs gátakat kell leküzdeni ahhoz, hogy a közvélemény ezt ne azonosítsa a szervkereskedelemmel. Az OEP ugyanis nem fizeti a magyar szervkivevő orvosok munkáját akkor, ha a szerv beültetése külföldön, nem magyar állampolgár részére történik.
A szervet kapó ország vagy szervezet rendszerint örömmel térítené a költségeket, így a szervkivevők munkáját is, de jelentősebb összegek felbukkanása a folyamatban megint csak rossz mellékzöngékkel járna. Ugyanígy, ha mi "importálnánk" szervet, jelentős költségek merülnek fel a szervkivétel, szervezés, szállítás ellentételezéseként.
Mindennek ellenére mégis azt gondolom, hogy megfelelő kommunikációval egy érett társadalom el tudja azt fogadni, hogy a szervcsere kapcsán felmerülő költségtérítések nem minősülnek szervkereskedelemnek, hiszen a szervnek nincsen ára, és az egész folyamat legális, követhető és ellenőrizhető, sok ember kitartó, megfeszített munkájának eredménye - és nem utolsósorban az egyetlen esélyt jelenheti számos rászorulónak.
A szervátültetés szakterülete magában hordozza a mai egészségügyi ellátórendszer legtöbb betegségét és sok-sok erényét is. Alapvetően korszerű jogi szabályozás, meghatározóan kedvező és politikasemleges kormányzati hozzáállás, kiemelkedő orvosi, szakmai eredmények éppen úgy jelen vannak, mint az esetlegesség, a monopolhelyzettel való visszaélés, az átláthatatlanság, vagy akár a túlterheltség, a műszer- vagy a szakemberhiány. A szervátültetés helyzetének komplex, társadalmi megközelítésű javítása modellként szolgálhat más szakterületek számára, ami valamennyiünk érdeke.
