Átalakul a hazai informatikusképzés
Az EU-taggá válás folyamatával párhuzamosan folyik az itthoni informatikusképzés átszervezése, hogy a végzettek ismeretei egyszerre feleljenek meg az uniós minősítési rendszernek és a munkaerő-piaci követelményeknek - mondta az ELTE frissen alakult informatikai karának dékánja. Kozma László a közelmúltban tartott Neumann-emléknap alkalmából elmondta, hogy a reformok részeként az egyetem szeptembertől kezdve működteti kari rangon a korábban egy tanszékcsoport keretében folytatott informatikusképzést.
A számítástechnikai szakemberek képzése - ellentétben néhány más szakággal (például a jogászképzéssel) - rövid távon hozzáigazítható a "bolognai elvek"-ként ismert felsőoktatási normarendszerhez. Ez hármas tagozódású, amelynek alsó fokán - hat vagy hét féléves képzési idő után - bocsátják ki a BSC fokozatú (bachelor of science[s]) minősítéssel ellátott szakembereket. Ez a fokozat - a jelenlegi elképzelések szerint - az egyetemi szintű képzésre felvetteknek mintegy 70 százalékát képviselné. A fennmaradó 30 százalék vehet részt az MSC-s (master of science[s]) képzésben, ez utóbbiból 7 százalékpontnyi hányad menne tovább a doktori iskolába, és szerezne PhD fokozatot.
A BSC-szinten a hallgatók részben alkalmassá válnak speciális célrendszerek (adatbázis-kezelők, hálózati szoftverek) működtetésére, illetve képesek az ilyen eszközök testreszabására, kiegészítő programok megírására. Ezen a szinten néhány területen naprakész ismeretekkel bíró szakemberek képzése folyik, akik programfejlesztési, informatikai rendszerfejlesztési és rendszerüzemeltetési munkákban vesznek részt.
Az MSC-szinten ezzel szemben magas szinten kell elsajátítani a rendszerelemzői és programtervezői ismereteket, készséget kell szerezni a létező szoftvertechnológiák alkotó módon való használatára. Ebben a kategóriában a cél olyan szakemberek képzése, akik elmélyült matematikai és számítástudományi alapozás után komplex informatikai feladatok megoldására képesek, külföldi környezetben is.
A harmadik szintet képviseli a PhD fokozat, ennek elvégzése után a szakembernek képesnek kell lennie önálló kutatómunka végzésére az informatika valamely szegmensében. Az innen kikerülők alkotják az oktatói és az intézeti kutatói gárda utánpótlását, esetenként nagyobb vállalatok kutatólaboratóriumaiban is keresettek.
Az egész informatikai képzést - horizontális szemléletben - három részre lehet tagolni. A műszaki egyetemeken az informatikát mérnöki tudományként kezelik, és ilyen szemlélet szerint képezik ki a szakembereket. A gazdasági-informatikai területen értelemszerűen az üzleti élet és pénzügyek által szükségessé tett feldolgozási műveleteken van a hangsúly. Az ELTE-n ezzel szemben a számítástudományi és matematikai alapozást helyezik előtérbe. A három szakterület közötti szoros együttműködés illusztrálására Kozma László elmondta, hogy rendszeresen tanácskoznak, a folyamatban lévő felsőoktatási reform keretében pedig egymással összehangolt módon dolgozták ki a BSC fokozat oktatási programját, mégpedig minden egyetem részvételével. Ennek megfelelően három szakirányban lesz BSC-képzés, vagy ahogy az ELTE dékánja fogalmazott, a hazai felsőfokú számítástechnikai szakemberképzésben lesz három BSC-bemenet: a műszaki-informatikus BSC-oktatás a műszaki egyetemek és főiskolák működési körébe esne, másodikként lenne a gazdasági-informatikus képzés, ami a profilban tevékenykedő felsőoktatási intézmények hatáskörébe tartozna, végezetül pedig lesznek programtervező informatikus BSC-szakok, amelyek a tudományegyetemeken működnének. Az ehhez szükséges szakalapítási dokumentumok elkészültek, és akkreditálásra benyújtották azokat. Ezzel szemben az MSC fokozat szerinti képzés szakalapítási dokumentumainak kidolgozása még csak most kezdődik el. A tervek szerint mind a BSC, mind az MSC fokozatban a további részletező szakosodás feltételeit is meg fogják teremteni.
Az ELTE Informatikai Karán már képezik a szakembereket a legújabb szoftvertechnológiák alapján való programfejlesztésre. Az eljárás alapját az UML-nyelv (Unified Modelling Language) képezi, amely alkalmas a tárgyorientált programozás keretében használt absztrakt modellek leírására és működtetésére. A tárgyorientált programozás (OOP - Object Oriented Programming) lényegét a kívülállók számára a gépészetből vett hasonlattal szokták érzékeltetni: a mérnök számára jelentős többletráfordítással járna, ha minden funkcióra önálló építőelemet kellene megterveznie, ezért igyekszik szabványosított és újra felhasználható alkatrészeket vagy részegységeket alkalmazni, amelyek jellemzőit és felhasználhatóságát széles körben ismerik.
Az OOP technológia a hagyományos kaszkádszerű rendszertervezést és programozást váltja fel. Korábban - a többlépcsős vízesés mintájára - először a rendszerelemző átadott egy kötetbe foglalt javaslatot a programtervezőnek, aki meghatározta, hogy milyen programozási technikával kell a feladatot megoldani. A programtervező a feladatot továbbadta a kódolónak, aki megírta a tényleges programot, és akinek az "outputja" egy futtatható program lett. Ez utóbbit utána még külön fázisban kellett tesztelni, később pedig karbantartani.
Az objektumelvű technológia ettől lényegesen eltér: itt a modellalkotásból indulnak ki, ennek keretében létrehoznak először egy statikus, később egy dinamikus, majd egy funkcionális modellt, korrekció szükségessége esetén pedig mindig vissza lehet nyúlni a korábbi fázisokhoz. A munka során objektumokat vagy objektumosztályokat hoznak létre, amelyek könyvtárakba szervezve bármikor rendelkezésre állnak, hogy később - amolyan szoftverépítő elemek módjára - ismét felhasználhatók legyenek egy-egy nagy rendszer kiépítésénél.
