Csökkenhet a diabétesz betegség szövődménye
A cukorbetegség terjedésében az örökletes tényezők mellett feltehetően a modern kor ártalmai játszanak szerepet. Sokáig úgy tartották, hogy egységes megbetegedésről van szó, bár jó szemklinikusok már kétszáz éve elkülönítették a zömmel gyermek-, vagy fiatal felnőttkorban kezdődő cukorbajt, mely súlyos klinikai tünetekkel (nagyfokú szomjazás, sok vizelet ürítése, lefogyás, nagyfokú izomgyengeség, esetleg eszméletzavar-kóma) jár, és az inzulin felfedezése előtti időben hamar halállal végződött. Ettől élesen elkülönült a cukorbetegek mintegy 90 százalékát kitevő forma, mely általában felnőttkorban jelentkezik. Ezek a betegek régen is sokáig életben maradtak, igaz, hogy rendszerint súlyos szív-ér rendszeri betegségekben haltak meg pár évvel később.
Több mint 40 éve tudunk a vérből (saját) inzulint meghatározni, azóta tudjuk, hogy e két alapvető kórforma a lefolyásban különbözik. Az 1-es típusúnak nevezett az úgynevezett autoimmun betegség, ahol a szervezet téves felismerés következtében a saját inzulint termelő béta-sejtjei ellen termel olyan anyagot, mely e sejteket rövidesen elpusztítja.
A másik betegségformának sokkal inkább erős genetikus kötődése van, de a gén(eke)t még nem ismerjük. Ugyancsak jelentős az úgynevezett ártó környezeti tényezők szerepe. Idetartozik a kevés mozgás, a zsír-, a kalória-, a cukorgazdag étrend. Ebben a kórformában tehát az alapvető biológiai eltérés nem elsősorban az inzulintermelés zavara - bár az is jelen van -, hanem a szervezet saját inzulin iránti érzéketlensége (IR).
A szervezet, hogy a cukoranyagcsere-egyensúlyt fenntartsa, kénytelen több inzulint termelni, ez hiperinzulinaemiát (HI) jelent. A betegség kezdeti periódusában tehát általában HI is jelen van. Persze idővel a béta-sejtek kimerülnek, ekkor itt is beáll az inzulinhiány, ilyenkor ezeknek a betegeknek is inzulint kell adni. Ezt a kórformát (2-es típusú diabétesz) szokás inzulinrezisztens formának is nevezni. Ezek a betegek általában túlsúlyosak, ez a súlytöbblet önmagában is IR-t okoz. Mintegy másfél évtizede kiderült, hogy ez a 2-es típusú diabétesz, illetve ennek előállapota, a csökkent cukortolerancia (IGT = impaired glucose tolerance) vagy a növekedett éhomi vércukorszint (IFG = impaired fasting glucose) egy szélesebb tünetegyüttes része. Ebben az öszszefüggésben tehát a 2-es típusú cukorbetegség, vagy megelőző állapota nem kizárólag cukoranyagcsere-zavar, hanem ok-okozati kapcsolatban van például a magas vérnyomással, a gyorsult véralvadással is. Ilyenformán halmozott kockázati tényező a szív-ér rendszeri katasztrófaállapotok irányába. A Nagy-Britanniában közel húsz éven át folytatott megfigyelések eredményét összegezték 1998-ban, Barcelonában (UKPD-tanulmány). Ezek azt mutatták, hogy a vércukorszint normalizálása jelenti a legfőbb biztosítékot a cukorbetegség szövődményeinek megakadályozására. Mind az amerikai DCCT, mind a nagy-britanniai tanulmány egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a normoglykaemia (együtt a normális vérnyomással és zsírértékekkel) elérése és fenntartása abszolút követelmény. Ennek követésére az időszakos, napi, ún. vércukorprofilok és általában gyakori vércukormérések mellett a legalkalmasabb a HbA1c mérése.
Ez a paraméter tulajdonképpen egy vörösvértest-festékanyagkomponens, melynek százalékos aránya tartósan magasabb vércukorszint esetén megnő. Egészséges emberben ez az érték 4-6,5 százalék között van. A HbA1c - a vörösvértestek élettartamát figyelembe véve - a vizsgálatot megelőző hat hét vércukorátlag-értékeit jellemzi. Ezért ezen paraméter évente többszöri meghatározása a cukorbetegek gondozásában elengedhetetlen. Mindent el kell
követni, hogy a betegek vér-
cukorértékei, vérnyomása és vérzsírértékei is normalizálódjanak. Ebben a betegcsoportban ezt egy ideig tablettás készítményekkel is el lehet érni. Ma e tablettás készítményeknek több főcsoportja van.
A gyógyszerek első csoportja a saját (endogén) inzulintermelés serkentése útján hat (sulfanilureák). Ezeket a készítményeket az 50-es évek vége óta hazánkban is kiterjedten alkalmazzák. Az egyik legújabb csoport például étkezéshez adagolva azonnali gyors (saját) inzulinválaszt eredményez. Egy másik gyógyszercsoport elsősorban a felszívódást lassítja, illetve a májban történő cukorképzést gátolja. Ez a csoport (biguanidok) tűnik ma a túlsúlyos 2-es típusú cukorbetegek kezelésében az egyik legalkalmasabb készítménynek.
Hasonlóan elsősorban az étkezés után emelkedett vércukorszintet csökkenti egy másik csoport (acarbóz), melyet az előző készítménnyel együtt sikeresen alkalmaznak a cukorbetegség megelőzésére is.
Legújabban úgynevezett inzulinérzékenyítőket (sensitizer) is előállítottak, melyek az IR-t csökkentik. Ezenkívül számos egyéb készítményt, ezek kombinálását is alkalmazzák, úgyhogy elmondhatjuk, mára hazánkban is széles választék áll rendelkezésre a cukorbetegség orális (szájon át történő) kezelésére. Ameddig a beteg diétás + rendszeres testmozgásos + tablettás kezelés mellett anyagcsere-egyensúlyban marad, nincs szükség inzulinra. Ha azonban a tablettás kezelés már nem biztosít megfelelő metabolikus állapotot, inzulint (is) kell adnunk. Sajnos az a hazai tapasztalat, hogy az inzulinkezeléssel nemegyszer elkésünk. Részint a betegek félelme a szúrástól, részint az orvos "liberalizmusa" miatt nemegyszer éveket késik az inzulinkezelés bevezetése. Egy hazai reprezentatív felmérésből kiderült, hogy a tablettákkal kezelt betegek mintegy 40 százalékának anyagcsere-állapota nem volt megfelelő, már régen inzulint kellett volna adni.
Az inzulint 1922-ben fedezte fel a kanadai Torontóban Banting és Best, akik Nobel-díjat is kaptak. Az inzulinkezelés hazánkban 1926 óta ingyenes (bízunk benne, hogy az is marad!). Eleinte csak gyors hatású, de kevéssé tisztított inzulin állt rendelkezésre, 1936-ban cinkhez kicsapottal tartós hatást lehetett biztosítani. Sajnos ez az úgynevezett cink-protamin inzulin is számos szennyeződést tartalmazott, ráadásul évtizedekig általában csak naponta egyszer adták, a gyors hatású (kristályos) inzulinnal együtt. A reggeli, általában igen nagy adag azután hatalmas vércukor-ingadozásokat idézett elő, mindennaposak voltak a hiper (magas)- és hipo (kórosan alacsony)-glykaemiás értékek 24 óra alatt. A második világháború után az inzulingyártás rohamos fejlődésnek indult. Kiderült, hogy a sertés által termelt inzulin mindössze egy aminosavban különbözik az emberi inzulintól. A 60-as évek második felében a technológia jelentősen fejlődött, az inzulint sikeresen megtisztították. Ezt a laboratóriumi eljárás alapján MC (monocomponens), vagy single peaknak, azaz egycsúcsú inzulinnak nevezték. Ezek a tisztított, állati eredetű inzulinok nagyon sokáig jól beváltak, míg 1981-ben sikerült emberit különböző technológiával előállítani. Ezek az "emberi", humán inzulinok egyeduralkodóvá váltak a hazai piacon is. Hamarosan a gyógyszeripar újabb készítményeket hozott forgalomba.
A gyógyszergyárak tehát nem álltak meg a fejlesztésben, hanem úgynevezett inzulinanalógokat fejlesztettek ki. Ezek a készítmények az életminőséget javítják, a beteg étkezéseit rugalmasabbá tehetik. Nagy szükség volt azonban tartós hatású inzu-linanalógra, mely az ultragyors hatású analógokkal együtt adva megközelítően élettani hatást tud előidézni. Ugyancsak nagy szükség van ilyen analógra a 2-es típusú betegek inzulinkezelésének megkezdésekor.
Pár éve előállítottak tartós hatású, közel 24 óráig hatót is, a glargin inzulint. Ez a készítmény naponta egyszer beadva kitűnő bázisinzulin, ami azt jelenti, hogy az étkezések közti időben és éjszaka megfelelő szintet biztosít azáltal, hogy az inzulint 24 óra alatt tökéletesen egyenletesen adja le. Mára Európában, az Egyesült Államokban és másutt egyre több helyen felírható ez az inzulin. Pillanatnyilag ez a legkorszerűbb kezelési forma mind az intenzív adagolás során, mind a kezelés megkezdésekor, tablettákkal kombinálva.
A klinikai tapasztalatok gyorsan szaporodnak világszerte, a legutóbbi, Párizsban tartott diabétesz-világkongresszuson úgyszólván konszenzus alakult ki, hogy e készítmény további jelentős lépés a cukorbetegek korszerű kezelésében, a páciensek életminőségének javításában.
Hazánkban - a gyártó cég adományaként - több mint 30 beteget kezelünk e készítménnyel, a vércukorszintjük a megelőző kezelési formával összehasonlítva szignifikánsan javult, a hipoglykaemiák száma és súlyossága csökkent. Valamennyi betegnek elég volt a napi egyszeri glargin inzulin. A cukorbetegeket ma elsősorban nem az akut, hanem az idült szövődmények (ér- és idegi komplikációk) fenyegetik.
