Gyógyszerár-támogatás: háború mindenki ellen?

Sehol a világon nincs elegendő pénz minden igény kielégítésére: az egészségügyi szolgáltatások, köztük a gyógyszerek ára egyre határozottabb emelkedést mu-

tat (ábra), amit állami forrásokból finanszírozni lehetetlen - talán nem is lenne célszerű?

Civilizált országokban a gyógy-szerpiac szereplői, a gyártók, a forgalmazók, az orvosok, a gyógyszerészek, sőt - ahol léteznek - a betegek érdekkép-

viseletei is elfogadják, hogy ártámogatás csak korlátozottan, szabályozott és ellenőrzött módon lehetséges. Viták igazából a szabályokról, a korlátokról és az ellenőrzés módjáról folynak. Mármint ott, ahol egyáltalán folynak viták.

A legutóbbi évek hazai gyógyszerár-támogatási rendszerének fő jellemzője az önkényesség és a kiszámíthatatlanság. Még az sem világos, egyáltalán mi az ártámogatás elvi alapja: tisztázatlan, hogy az "egészségbiztosító" (ami igazából nem biztosító, hanem költségvetési hatóság) az általa kiválasztott gyógyszereket, vagy az általa kiválasztott betegségeket, netalán betegeket - betegcsoportokat - igyekszik-e támogatni. A szerepzavart nyilvánvalóan jelzi, hogy szakmai egyeztetés helyett a finanszírozó akar gyógyszerterápiás - tehát orvosi - "szabályokat" előírni és hatósági súlyával kikényszeríteni, miközben fenntartás nélkül kifizeti az orvosszakmai állásfoglalásoknak ellentmondó, szakszerűtlen és/vagy pazarló receptúrákat. A nyolcvanas évek "kézi vezérlésére" emlékeztető gyakorlatban zűrzavarosan keverednek a karitatív-szociális és a mereven fiskális szempontok, aminek eredménye gyakran diszkriminatív: amíg egyes tápszerek akár ízük szerint is kapnak külön támogatást, addig például a szkizofrén betegek alapvető, létfontosságú modern gyógyszerei is csak értelmetlen és szakszerűtlen korlátok között jutnak ártámogatáshoz. Nem csoda, hogy ez a gyakorlat lassan mindenkivel szembekerül: ahol a gyógyszeripar "ellenségnek", az orvostársadalom nagy része pedig megrendszabályozandó, "domesztikálandó" alattvalónak minősül, és ellenük egyfajta "szent háború" kezd folyni, ott az észszerű kompromisszumok lehetősége nagyon korlátozott.

Márpedig ezen a kényes területen egyedül a nyílt, átlátható, minden érdekelt részvételével születő tisztességes megegyezések jelenthetik a legkevésbé rossz megoldást. Soha senki nem lesz teljesen elégedett, de aki részt vesz a döntésekben, az általában kész együttműködni a végrehajtásban. Ezt egyoldalú "napiparancsokkal" vagy fenyegetésekkel sokkal nehezebb elérni?

Az orvosszakmát nem lehet kihagyni az ártámogatások rendszeréből. A szakmáknak kell elkészíteni a kezelési szabályokat (protokollokat), csak ők dönthetnek a gyógyszerek alkalmazásának módjáról, feltételeiről és rangsoráról, hiszen egyedül ők viselik ennek felelősségét. A finanszírozó akkor jár el ésszerűen, ha - költségvetése erejéig - a szakmák "orvosi protokolljait" támogatja. Ez azt is jelenti, hogy a szakmai szabálytól (vagy a gyógyszer hivatalos alkalmazási előírásától!) eltérő receptúrák támogatását a biztosító mindenestül megtagadhatná. A feladat kizárólag informatikai, aminek feltétele ma már többé-kevésbé itthon is rendelkezésre áll. Egy futó és felületes tallózás betegeink zárójelentéseiben vagy otthoni gyógyszer-kombinációiban világossá teszi, hogy így azonnal megtakarítható lenne a jelenlegi támogatási kiadások legalább 10 (de inkább 20) százaléka - ráadásul úgy, hogy azzal a betegeknek nem ártanánk, hanem egyértelműen használnánk. Egy ilyen automatizmus kizárná az önkényességet, szükségtelenné válna a hatósági "büntetősdi", hiszen az árvitákért a felelősséget a szabálytalan receptet író orvosok viselnék, méghozzá közvetlenül a pácienseik előtt.

Ha a források korlátozottak, akkor a közös felelősségben a betegeknek is osztozniuk kell. Semmi nem indokolja például az egy időben, de több (egymásról nem tudó) orvosnál felíratott azonos - vagy azonos hatású - gyógyszerek mindegyikének ártámogatását. Ennek nyomon követésére az infrastruktúra megvan, a biztosító már ma is pontosan regisztrálja az összes receptet orvosok és taj-számok szerint egyaránt? Ugyanígy korlátozható lenne a szakmailag alá nem támasztott kombinációk (polypharmacia) támogatása. Jelenleg például semmi nem indokolja két vagy több úgynevezett "atípusos antipszichotikum" (elmebetegség elleni, meglehetősen drága gyógyszer) együttadását, ennek ellenére ez meglehetősen elterjedt gyakorlat - és nyilván számos más példát lehetne fel-

hozni más szakterületekről. A polypharmacia csak ritkán szakmai törekvés, gyakrabban puszta orvosi "engedmény" a beteg óhajainak. Ennek korlátozása olyan (jelentős!) megtakarítás volna, ami ráadásul - a mellékhatások csökkentésével - a páciens érdekét szolgálná.

Ideje elgondolkodni az általános hozzájárulás (co-payment) rendszerén is. Az "ingyenesség" ideologisztikus jelszava ma már financiálisan tarthatatlan, sőt morálisan is megkérdőjelezhető: hiszen se gyógyszer, se egészségügyi szolgáltatás nincs "ingyen", hanem azt igazából másokkal fizettetik ki. Sokkal átláthatóbb, ezért tisztességesebb és egyben a beteg érdekét jobban szolgáló gyakorlat lenne egy egységes, mindenki által kifizethető térítés (például "receptdíj") bevezetése. Jelenlegi számítások szerint mindössze 100 forint receptenként máris közel 15 milliárdos bevételt jelentene a gyógyszerkasszának (feltéve persze, hogy valóban oda folyna be!), ami a legégetőbb hiányokon máris sokat segítene. A hozzájárulás egészséges "mellékhatása" lenne a párhuzamos - többségében szakmailag nélkülözhető vagy felesleges - receptek számának csökkenése, ami újabb támogatásmegtakarítást eredményezne, méghozzá ismét a betegek veszélyeztetése nélkül, vagy inkább a javukra.