Három műszakos dialízis, szükségből
Már a hazai orvosok számára sem újdonság, hogy egyre inkább foglalkozniuk kell a különböző kezelések gazdasági összefüggéseivel, hiszen csak így teremthető és őrizhető meg a hatékonyság és a finanszírozhatóság kényes egyensúlya. Ilyen szemszögből igyekszem röviden áttekinteni az "életfenntartó" dialízisellátás jelenének és jövőjének néhány összefüggését.
A vesepótló kezeléseknek három alapvető formája létezik, a hemodialízis (HD), a hasi/peritoneális (CAPD) kezelés és a vesetranszplantáció. Az új betegek száma exponenciálisan emelkedik hazánkban, ami évente 7-10 százalékos betegszám-növekedést jelent. (Közbevetve jegyzem meg, hogy közülük még mindig sokan lényegében az "utcáról" kerülnek dialízisre, amelynek hátterét, például a megelőzés és a szűrés gondjait most nem részletezem.)
A betegszám növekedését a fix összegű dialíziskassza nem követi, így egy kezelésre nyilvánvalóan mind kisebb összeg jut. Ez jelenleg nálunk 90 euró, a velünk egybevethető Cseh Köztársaságban pedig 110. A nyugat-európai átlag 150 euró körül mozog. A korlátozott anyagi lehetőségek következtében az indokolt kapacitásbővítésre nem nyílik lehetőség, tehát az egyre több ellátásra szoruló beteg már csak éjszakai műszakok bevezetésével kezelhető. Hosszú távon nem tartható kényszermegoldásként esetenként betegátirányítás is előfordul, mert az ország bizonyos területein a dialíziscentrumok semmilyen szabad kapacitással nem rendelkeznek, az új betegeket nem tudják fogadni.
A nyilvánvaló ellentmondás a betegszám-növekedés és a finanszírozási mutatók között nemcsak nálunk, hanem minden dialízisszolgáltatást végző országban igényli a konszenzuson alapuló számítások elvégzését a valós és szükséges költségek megtervezése érdekében. A számítások eredményei - a sajátosságok miatt - ugyan lényegesen eltérőek lehetnek, de az összevetést ezzel együtt segítik.
Ilyen összehasonlító költségkalkulációk rendszeresen készülnek Dániában, Angliában, Francia-, Olaszországban és az USA-ban is. Például az 1991-es dániai adatok szerint, amelyek 1998-ban lényegében változatlanok voltak, egy beteg kórházi dialízisközpontban végzett kezelési költsége éves átlagban
50 000 USA-dollár körül alakult, és mintegy 20-25 százalékkal kevesebb volt a folyamatos ambuláns hasi dialíziskezelés (CAPD) esetén, illetve az ún. limited care (szaknővéri felügyelettel történő kezelés) hemodialysis központokban. Az adott területre érvényes kalkulációknak tartalmazniuk kell a betegszállítás, a gyógyszeres kezelés, a fekvőbeteg-ellátás, valamint a szociális gondoskodás költségeit is. Egyaránt figyelembe veszik a betegpopuláció demográfiai variációit és jövedelmi kategóriáit. Az olasz kimutatások mindehhez hozzászámítják a család rejtett kiadásait is.
A dialíziskezelés magyarországi fejlődése tükrözi az egyéb területeken ugyancsak tapasztalható hátrányokat és elmaradásokat. A krónikus dialízisprogram viszonylag későn indult. A rendelkezésre álló dialíziskapacitás elégtelen volta miatt még a nyolcvanas években is sok beteget veszítettünk el az életmentő kezelés hiánya következtében. (Kevesen emlékeznek, hogy az 50 év feletti betegnek alig volt esélye a dialíziskezelésre).
Az egyre sürgetőbb igényként jelentkező dialíziskapacitás megteremtése a '90-es évek elején kezdődött, s a tőkehiány miatt a végrehajtást az állam áthárította a magánszolgáltatókra. A jelenlegi dialízisellátás 90 százalékát nyújtó három cég az elmúlt 13 évben közel 12 milliárd forintot ruházott be Magyarországon. Ennek eredményeként a műveseellátásra szoruló betegek döntő többsége világszínvonalú kezelésben részesül, bár változatlanul gondot okoznak a már említett területi egyenetlenségek. Mindezek alapján leszögezhetjük, hogy az utóbbi évtizedben a dialíziskezelés minőségében elért "eurokompatibilis" eredmények megfelelően támasztják alá a magánbefektetők minimális elvárásait; tehát a beruházott tőke hosszú távú (12-15 éves) megtérülését, a kiszámítható és korrekt gazdasági, működési környezetet és nem utolsósorban a magánszolgáltatás létjogosultságának elismerését.
Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy számos tévhit, legutóbb pedig egy riporttrilógiában és napilapban megjelent súlyos vádaskodás látott napvilágot a dialízis-magánszolgáltatók tevékenységével kapcsolatban. Olvashattuk, hogy a Nyugatról kiszorult cégek hozzánk települtek, erőszakos piacszerzési gyakorlatot folytatnak, "fejik" az amúgy is szegény egészségügyet, visszaélnek "tőkeerős" helyzetükkel, sőt, a szolgáltatók nem jelentik be transzplantációra a beteget, mert ezzel ügyfelet veszítenének. Lényegesnek tartjuk, hogy az ilyen megalapozatlan, tényszerűen és etikailag egyaránt vitatható "kibic" állításokat, elsősorban a leginkább érdekeltek, tehát a dializált és transzplantált betegek személyes tapasztalataikkal cáfolhassák.
Nézzük a tényeket! A dializált betegek 25-30 százaléka transzplantációs várólistán van. Tehát aki alkalmas és beleegyezik a műtétbe, listára kerül. A transzplantációs koordinátorokkal való együttműködés kifogástalan és hatékony. A komplex vesebeteg-gondozás minden dialíziscentrumban megszervezett, amelynek célja a saját vesefunkció minél hosszabb távú biztosítása, azaz a minél később szükségessé váló dialízis. A vérképzőhormon- (erythropoetin-) kezelés már a dialízis elkezdése előtt biztosított a krónikusan veseelégtelen betegeknek. Vizeletcsíkos szűrővizsgálatok lebonyolítása a potenciális vesebetegek felderítésére/gondozására. Rendszeres háziorvosi továbbképzések szervezése a vesebetegségek és a magas vérnyomás epidemiológiájával kapcsolatban. A krónikus programban kezelt betegek számára optimális kezelési idő (minimum heti 3x4 óra), és ún. bikompatibilis anyagból készült dializátorok biztosítása, valamint a minőségi dialíziskezelés mutatóinak havi ellenőrzése.
Ha elsőrendű szakmai és medicinális szempontnak a beteg életminőségét, rehabilitáltságának folyamatos biztosítását tekintjük, akkor egyértelmű, hogy az erre fordított ún. tiszta dialízisfinanszírozási díjak jelenleg nem fedezik a ráfordítást, és különösen nem a befektetett tőke elvárható időn belüli megtérülését.
Az országos (a művesekezelésre szorulókat életben tartó) dialízisprogram további biztonságos működéséhez, a minőségi betegellátás biztosításához - megoldást találva - feltétlenül figyelembe kell venni a dialíziskezelésre szoruló új betegek számában tapasztalható területi egyenlőtlenségeket, amit kapacitásbővítéssel kell megoldani. Ennek érdekében fel kell gyorsítani ez ezzel kapcsolatos döntéseket. Szükség van továbbá az inflációt és a betegszám-növekedést követő finanszírozásra.
Az egészségüggyel kapcsolatos szakmai vitákon, kerekasztal-beszélgetéseken a műveseszektor privatizációjára gyakran hivatkoznak megoldást jelentő példaként. Azonban az ellátás je-lenlegi magas színvonalának fenntartásához elengedhetetlenül szükséges a szolgáltatók és a finanszírozók közötti, konszenzuson alapuló együttműködés. Mindannyiunk érdeke egy olyan szakmai/üzleti klíma kialakítása, amely hozzásegít, hogy a korrekten viselkedő feladatátvállaló tőke továbbra is érdekelt legyen a magyarországi befektetésekben (is).
