Az adócsökkentés mindkét politikai erő hamis axiómájává vált
Az utóbbi hónapok gazdasági vitáinak középpontjában kétségtelenül a költségvetés helyzete, pontosabban a hiány nagysága és a várható gazdasági lépések megítélése került. Bár a költségvetés és annak hiánya igen fontos makrogazdasági mutató, de például a költségvetés helyzetével nagyon szoros kapcsolatban lévő infláció vagy az üzleti szféra állapotát tükröző növekedési teljesítmények legalább hasonló súlyú makrogazdasági mutatók. Ez utóbbiakról kevesebb szó esik, fontosságuk mintha leértékelődne.
Magyarázatul szolgálhat, hogy az euróhoz csatlakozás négy követelménye közül az államháztartás hiányának háromszázalékos szintje szerepel, így az euróhoz való csatlakozás függ a költségvetési hiány gyors mérséklődésétől. Az államháztartás értékelésénél azt is megemlítik, hogy az irreálisan magas hiány előbb-utóbb a többi makrogazdasági mutató alakulását is leronthatja. Ami persze igaz, de az összefüggés fordítva is hat: a növekedési, inflációs mutató kedvező alakulása az államháztartás helyzetét is a javulás irányába befolyásolja, különös tekintettel a lakossági megtakarítások beindult erősödésére, a nemzetközi hitelfelvételek kedvező feltételeire, a külföldi tőke, valamint az EU-támogatások növekvő voltára.
A magyar gazdaság helyzetének elfogulatlan megítélése alapján olyan egybehangzó vélekedés kezd kialakulni, hogy bármelyik politikai erő kerül is a 2006-os választások után kormányzati pozícióba, haladéktalanul hozzá kell fognia a költségvetés helyzetét alapvetően javító és hosszabb távon stabilizáló reformok beindításához. Magam is úgy hiszem, hogy erre valóban szükség lenne, nem elsősorban azért, hogy az euróhoz csatlakozás 2010-es időpontja teljesíthető legyen, hanem alapvetően azért, hogy 2000 után a fenntartható növekedési pályáról kizökkentett gazdaságunk minél előbb viszszatérjen a sokszor elátkozott Bokros-csomag hatásaként megtalált kiegyensúlyozott növekedési pályára.
A költségvetés helyzetének rendbetétele aligha vitatható és halasztható, de a szemben álló meghatározó politikai erők egyikében se látom azt a politikai elszánást és akaratot, amely egy ilyen érzékeny, gazdasági és politikai pozíciókat is átrendező, komoly társadalmi érdeksérelmeket hordozó változtatás elindításával és végrehajtásával jár. Figyelemmel kísérve a következő éveket is érintő politikai megnyilatkozásokat ugyanis nagyon közel eső szándékok és törekvések fogalmazódnak meg. A mostani kormányzat ötéves adócsökkentési programja a költségvetés bevételi oldalát csökkenti, homályban hagyva a kiadási oldalt érintő átrendeződéseket. Az ellenzék tovább megy, választási győzelme után azonnali és jelentős adócsökkentést ígér, és ugyancsak nem tesz említést a kiadásokat mérséklő elképzelésekről. Márpedig a mostani – a fenntartható növekedési pályához és az EU által megkövetelthez képes – magas költségvetési hiány mérséklése még viszonylag gyors gazdasági növekedés és az adóalap sikeres szélesítése esetén sem érhető el az adótételek érzékelhető mérséklése és a költségvetés kiadási oldalának kozmetikázásának útján.
Miután az adócsökkentés mindkét politikai erő – szerintem hamis – axiómájává vált, amelyet a választások után sem lehet figyelmen kívül hagyni, így komoly elszánás esetén egyetlen lehetséges megoldásként a kiadások több száz milliárdos csökkentése maradna. Az egymást túllicitáló választási ígéretek alapján a pártoknak sikerült olyan szituációt teremteniük, amelyből igazából nincs kiút. A probléma azonban az, hogy jelen esetben nem csupán egyszerű választási ígéretekről van szó, hanem gazdaságpolitikai alapvetésekről, törekvésekről, amelyekről megfeledkezni aligha lehet súlyos politikai bizalomvesztés, kiábrándulás nélkül.
Megítélésem szerint, miután kölcsönösen sikerült patthelyzetet teremteni a választások utáni időszakra, rejtve marad a meghatározó politikai pártok elitjének az a ki nem mondott meggyőződése, hogy nem is olyan sürgős és fontos az euróövezethez való csatlakozás erőltetése, mert ezáltal a mindenkori kormányzat által sajátosan értelmezett „nemzeti gazdaságpolitika” érvényesítésének lehetősége, mozgástere látványosan beszűkül. Nyersebben fogalmazva: a rövid távú, politikai indíttatású gazdaságpolitikai rögtönzések ideje lejár. Ebben az összefüggésben az euróhoz való csatlakozásunk legfőbb hozadéka abban nyilvánulhat majd meg, hogy a „nemzeti politika” égisze alatt megjelenített rövid távú pártpolitikai érdekek elhalványulnak és remélhetőleg kiszorulnak a gazdasági szféra érdekrendszeréből. Én legalábbis ebben reménykedem.
