Eötvös Intézet: tárgyaljon a kormány az ellenzékkel zárt ajtók mögött!

"A Harmadik Köztársaság történetében az Antall-Tölgyessy paktum megkötése óta nem volt ennyire sürgető a kormány- és az ellenzéki oldal közötti értelmes együttműködés, és még soha nem volt ilyen kicsi az esély erre. Mégis a kormánynak és ellenzékének az ország, a választók közössége érdekében politikai és szakpolitikai döntések sorát kellene az érdekek egyeztetésével közösen előkészítenie, és a legfontosabbakat egyetértésben meghoznia. Olyan megállapodásra lenne szükség, mely a meddő politikai állóháború néhány hadszínterét megszünteti, miközben a rivális felek politikai mozgásterét egészében megőrzi.

A szükséges döntésekhez olyan út vezet, melyen az első lépés megtételére is bátorságra és képzelőerőre van szükség.

Amennyiben – ez látszik sajnos a legvalószínűbbnek - a politikai feszültség jelenlegi szinten állandósul, ez önmagában is súlyosbítja az ország rövid távú gazdasági bajait, növeli a forintválság esélyét és a befektetői kockázatot. A politikai felek ma egymás foglyai, ezért a jelenlegi feszültségek, a kölcsönös félelem közepette a szükséges átfogó társadalomalakító reformok következetes végiggondolása is bajosan képzelhető el, megvalósításuk pedig aligha lehetséges. Még ha készülnének is reformtervek és azokat el is fogadná az Országgyűlés, a mostani politikai helyzetben esély sincsen arra, hogy a reformokat a közvélemény elfogadja, és azok szervesüljenek, hogy túléljenek egy kormányváltást. A bármikor is bekövetkező kormányváltásnak nem lehet ára országunk stabilitása, képessége a fejlődésre.

Mindezekből következik, hogy az ország rövid távú költségvetési gondjainak, de még inkább a mélyebben fekvő strukturális problémáinak hosszabb távú megoldása csak akkor lehetséges, ha magas szinten kapcsolatfelvétel történik a kormány és az ellenzék között. Egyikük nem a nemzet, másikuk nem a haladás ellensége, mert ha mégis, nincs mozdulás előre.

Ma mindkét oldal stratégiája az ellen hat, hogy ez a kapcsolatfelvétel létrejöjjön. A fő ellenzéki párt, a Fidesz beásta magát abba a pozícióba, hogy a jelenlegi miniszterelnökkel – és amíg ő hivatalban van, pártjával – semmiféle együttműködésre nem hajlandó. Ha pedig a miniszterelnököt sikerülne megbuktatni, első feladatának a győzelem kiaknázását tekintené. Jelenlegi vezetésének célja a konfrontáció folytatása és a mielőbbi kormányváltás ábrándjának fenntartása. Ha nem is szervezte és irányította az ország békéjét megtörő zavargásokat, láthatólag beleillik kormánybuktató elképzeléseibe az ilyen típusú nyomás fennmaradása, ezért nem segíti visszaszorítását. A kormány legitimitásának elutasítása a legnagyobb ellenzéki párt részéről önmagában is bátorította a radikálisabb csoportok erőszakos fellépését. A kormányoldal most minden erejét arra összpontosítja, hogy a politikai károkat minimalizálva rövidtávon túlélje a válságot, és talpon maradjon. Ennek érdekében mindent megtesz azért, hogy a Fideszt a közvélemény előtt az erőszakos rendbontással és rendbontókkal azonosítsa. Abban bízik, hogy az állandósult feszültségtől kimerült társadalom végül a törvény és rend védelmezőjeként fellépő kormányzat mellé áll, amely így stabilizálhatja politikai helyzetét. A kormány taktikájában helyet kap a rendőri túlkapások mentegetése, akár eltusolása, de hallgatólagos pártolása is, ami a baloldal általános rendpárti fordulatát készítheti elő. Valószínűtlen, hogy a koalíciós partner, a Szabad Demokraták Szövetsége e törekvésnek ellensúlya lehet.

Néhány hónapos távlatban egyik stratégia sincs eleve kudarcra ítélve. Nem elképzelhetetlen, hogy a gazdasági indíttatású elégedetlenség újabb hullámain a jobboldal képes újra felkorbácsolni az indulatokat, és az elhúzódó zavargások rémével szembenézve a szocialista párt illetve a frakció elbizonytalanodik, és a kormányfő végül megbukik. Ebben az esetben az új kormány nem fog cselekedni, a következő választásokig a napi kármentés teendői lekötik, sodródik, miközben az idővesztés tragikus következményekkel jár.  Ezzel együtt ellenzéki vágyálom abban bízni, hogy a kormánykoalíció szétesik, és a ciklus vége előtt hatalomra jut a Fidesz. Ennél ma valószínűbbnek látszik, hogy a tiltakozások kifulladásával a kormány visszanyeri cselekvőképességének minimumát. Ám nem látszik valószínűnek az sem, hogy a kormány úgy stabilizálja helyzetét, hogy annyit visszanyerjen a tavasz óta elvesztett társadalmi támogatásából, amennyi a reformok sikeréhez szükséges politikai tőkét biztosíthatná. Azaz mind a kormány, mind az ellenzék stratégiája rövidtávon sikerhez vezethet, ám egyik sem lehet a válságból való kilábolás forgatókönyve. Ha a kormány, szemét a költségvetési célszámokra és a beterjesztendő reformokra szögezve, makacsul halad előre, mindent megtéve az ellenzék kiszorítására, akkor esetleges törvényhozási eredményeit és a nyomukban születő intézkedéseket a közvélemény megannyi újabb csapásként fogja átélni, és bár talán diktátumként tudomásul veszi azokat, értő elfogadásról és az intézményi szereplők stratégiai adaptációjáról szó sem lesz. Ha a rendszer-átalakító reformok széles körű együttműködés és alapos tájékoztatáson alapuló politikai vita nélkül születnek meg, akkor nem lesznek hosszabb életűek a jelenlegi kormány hivatali idejénél. Ha pedig a Fidesz valamilyen – alkotmányosan nehezen elképzelhető módon - mégis elérné a kormányváltást, akkor ugyanebben a helyzetben találná magát: a másik oldallal való együttműködés esélye nélkül kormányon is kudarcra volna ítélve. Ha ki akarnak jutni a válságból, mindkét félnek változtatnia kell magatartásán. A politikai oldalak vezetőinek valamint a két nagy pártnak is változnia kell, vagy marad a válság. Más lehetőség nincsen.  A feleknek be kell látniuk, hogy a gazdasági válság elkerüléséhez politikai alkura van szükség, de ezúttal nem kisstílű alkura.

Milyen megfontolások vehetnék rá a kormányoldal és az ellenzék vezetőit (a jelenlegieket, vagy az újakat) az irányváltásra? Amikor a tét nem személyek és pártok pozíciója, hanem a gazdasági válság elkerülése, az ország kormányozhatósága, jó esetben a versenyképesség javítása; a játszma nem zéró végösszegű. Az együttműködéssel mindkét fél nyerhet, és nem feltétlenül az nyer kevesebbet, aki többet enged. Ismerve a hazai politikai viszonyokat, a felek emelkedett helyzetértékelésében bízni naivitás volna. Azonban létezik a mai válsághelyzetnek olyan értelmezése, amelyben mindkét fél jól felfogott önérdeke lehet a korlátozott együttműködés. A legfontosabb, hogy a bekövetkező sikerekre mindkét fél majd sajátjaként tekinthet.

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet a titkolózó közhatalommal szemben évek óta a társadalmi nyilvánosság követelményét képviseli (épp a napokban bírálta a kormánynak a kormányülések dokumentálását korlátozhatóvá tevő törvényjavaslatát). Ebben az esetben azonban a tárgyalások tényét kell nyilvánosságra hozni, azoknak – legalábbis első szakaszuknak - zárt ajtók mögött kell folyniuk. Az államháztartás és a nemzetgazdaság helyzetéről, az ezzel kapcsolatos teendőkről szóló megbeszéléseken gazdasági szakértőknek, a politikai feltételekről politikusoknak kell tárgyalniuk.
 

A tárgyalásoknak kiterjedhetnének:
- Az uniós támogatások elosztásának elveire.
- Az érdemes, pártpolitikától távol álló, közbizalmat élvező és nemzetközi tekintélyt maga mögött tudó jegybankelnök kiválasztására.
- A kormányzati ciklusokon átívelő, rendszer-átalakító reformok – ideértve mindenekelőtt a közteherviselést, az önkormányzati rendszert, az egészségügyet és a társadalombiztosítást - alapelveinek megállapítására (a részletes tervek és a végrehajtás értelemszerűen a kormány felelőssége).
- Az önkormányzatoknak juttatandó támogatások pártatlan elbírálásának biztosítására, a döntési algoritmusok meghatározására.
- A megszorításokra, de legalább a megszorítások általában vett szükségességére, miközben a felek megtartják eltérő magyarázataikat arról, hogy a megszorítások szükségességéhez milyen politikai hibák vezettek" - zárul az intézet közleménye. VGO