A magyar közélet hiszterizált légkörében, ahol a pártok már csak a legprimitívebb, legdurvább üzenetekkel képesek átlépni a választók ingerküszöbét, ez önmagában is siker - egy a puszta megmaradásért küzdő kis párt esetében fél győzelem. (Feltéve persze, hogy nem kínos botrányról van szó, s ezúttal nem ez a helyzet).
A hír - Bokros felkérése az MDF európai parlamenti listájának vezetésére - heves reakciókat váltott ki. A többségben lévő (zömmel pártpolitikailag motivált és sokszor minősíthetetlen hangú) negatív vélekedések közös eleme: a jobboldali, a konzervatív, az antalli stb. MDF, illetve a balos, szoci, komcsi, neoliberális stb. Bokros – inkompatibilisek – írja Debreczeni József a Népszabadságban.
Ezekkel a részben igaz, másrészt leegyszerűsített, sőt hamis érvekkel nem volna nehéz vitatkozni; a párt vezető politikusai, illetve az MDF honlapján megjelent jó színvonalú publicisztikák ezt meg is teszik. (Kiemelkedik közülük Kajdi Józsefé, aki a nemzeti kerekasztalnál még az MSZMP tárgyalódelegációjában foglalt helyet; ám akit a szabad választások után az új kormányfő fölkért a Miniszterelnöki Hivatal vezetésére, s aki ott szolgálta végig az első ciklust, Antall jobbkezeként és bizalmasaként.
E puszta tény szimbolikus jelentéssel bír, s egyben az antalli örökségre vonatkozó minden felszínes érvet cáfol, Bokros vonatkozásában is. Antall jó személyes kapcsolatot ápolt Bokrossal, akitől én a saját fülemmel hallottam 2005 táján, hogy gazdaságpolitikai szempontból egyértelműen Antall volt a legfelelősebb kormányfő 1990-től napjainkig.) Ami a mai MDF-et illeti, nem kétséges, miért kell neki Bokros - mint egy falat kenyér. Mert nemcsak az önálló politikai létéért küzd, hanem sajnos ennek puszta előfeltételéért, azért, hogy egyáltalán komolyan vegyék.
