Nem akarom az SZDSZ haláltusáját kommentáló (azon siránkozó vagy afölött triumfáló) cikkek számát szaporítani. Csak egy vonatkozásban – azon belül is két aspektusból – szeretnék egy-egy pillantást vetni az egykori nagy rendszerváltoztató párt agóniájára – írja a Népszavában Debreczeni József.
Az SZDSZ – amelyik szellemi értelemben már az MDF-et megelőzően is egzisztált – az utóbbinál ideológiai, politikai, sőt szociológiai értelemben sokkal markánsabb és zártabb alakulatként állott elő. Az elvhű, szigorú ideológiai rétegpárt prototípusaként. Ám a szabaddemokrata vezetők nem elégedtek meg ezzel a pozícióval, s a ’89-es népszavazási tranzakció révén olyan nagy néppárttá fújták föl magukat, amely a kormányzati hatalomért is (majdnem) sikerrel versenyezhetett – írja a Népszavában Debreczeni József.
A nagy politikai manőver azonban egy súlyos ellentmondást is belepumpált a pártba: az elitárius liberalizmus és a plebejus antikommunista (sőt nemzeti) radikalizmus ellentétét. Az SZDSZ ettől kezdve arra ítéltetett, hogy előbb-utóbb kimenjen belőle a levegő, és elfoglalja az elvi alapon álló kis liberális párt szerepkörét, s a parlamentbe kerüléshez szükséges voksok minimumáért küzdjön. A párt előbb a ciklus derekán, majd annak végén is alul maradt a kormányra esélyes ellenzéki váltópárt pozíciójáért vívott küzdelemben – előbb a Fidesszel, azután pedig az MSZP-vel szemben.
Az SZDSZ-nek a közíró szerint nem kellett az MDF-éhez hasonló viszontagságot kiállnia. Nem ismerünk kormányzati és egyéb pozíciókért az MSZP-be tömegével átigazolt képviselőket. (A sajátos sorsú Mécs Imrét leszámítva egyet sem.) Nem tudunk megzsarolt, visszaléptetett jelöltekről. Az MSZP-s sajtó (van ilyen?) nemhogy gyalázta volna, de (a koalícióból való kilépés előtt) kritikával is alig illette a szabaddemokratákat.
Horn pár balul sikerült elszólásán túl a szocialista vezetők sohasem utaztak az SZDSZ háttérbe szorítására, beolvasztására, s főként nem vettek igénybe ilyen céllal nemtelen eszközöket. Nem agitálták az SZDSZ választóit a biztosan kárba vesző szavazatokra apellálva – épp ellenkezőleg: 2006-ban mérhetően mintegy másfél százaléknyi szocialista szavazó voksolt (át) a szabaddemokrata listákra.
Gyurcsány különösen tisztán látta, hogy az SZDSZ parlamentbe jutása a baloldali győzelem garanciája (ahogyan 2002-ben és 2006-ban az volt), és tett is annak érdekében, hogy életképes megmaradjon a baloldalon a liberális partner (lásd például a Szili elnöki kudarcát követő válság feloldását). A szabaddemokraták – az MDF-fel ellentétben – saját magukat nyírták ki!
