Elrettentő szankciók várhatók?
A törvény – többek között – nagyságtól függetlenül számos tisztességtelen magatartást megtiltana az élelmiszer-kereskedelemben részt vevőknek, aszimmetrikus alkuhelyzetté nyilvánítva minden beszállító és kereskedő közötti viszonyt.
Emellett árszabályozó rendelkezést is tartalmaz, amikor a kereskedő által a beszállítónak nyújtott szolgáltatások összértékét a beszerzési ár 3 százalékában maximálja, és különféle élelmiszertermékek esetén más-más fizetési határidőket állapít meg.
Az ellenőrzési hatáskört a mezőgazdasági szakigazgatási szervekhez helyezi úgy, hogy az ellenőröknek – előzetes bírói engedély nélkül is – lehetővé teszi a házkutatást. Minden jogsértés esetén pénzbírság kiszabását rendeli el, minimális összeget is meghatározva oly módon, hogy az első alkalommal százezer, második alkalommal viszont már félmillió forint.
A kereskedelmi láncok ellen leggyakrabban felhozott érv, hogy az értékesítés során túl nagy, „tisztességtelen” haszonra tesznek szert, s „monopolhelyzetük” révén olyan alacsony beszerzési árakat szabnak meg, amelyek tönkreteszik a magyar mezőgazdaságot és élelmiszeripart. Ez a vád leggyakrabban több kiskereskedelmi lánc ellen hangzik el, ami eleve kizárja azt, hogy ezek a vállalatok monopó-liumok lennének, továbbá azt is, hogy sok termelőt tudnának egymás ellen kijátszani. Semmi jel nem utal arra, hogy a termelők tömegei mentek volna tönkre a kereskedők „túlzott profitéhsége” miatt, ezáltal veszélybe sodorva a fogyasztók ellátását. A termelők egy része valóban tönkremegy a versenyben, más termelők azonban örömmel átveszik a helyüket, s így tartós hiány nem alakul ki. Mintha működne a piac önszabályozó, láthatatlan keze.
A kiszelektálódott vagy annak veszélyét észlelő termelő ilyenkor a vele közvetlen kapcsolatban álló kereskedőt hibáztatja, miközben valójában a saját termékeinek piacán, a versenytársaival folytatott küzdelemben bukott el. Iparágtól függetlenül a beszállítók legnagyobb problémája a verseny, különösen az árverseny, illetve a versenyben történő elbukás veszélye. A kereskedő azért vált – kézenfekvő, ám inkább hamis – célponttá, mert a piaci szelekció az ő közreműködése révén valósul meg.
Ideje azonban feltenni a kérdést, vajon azok a gondok, amelyeket a beszállítók ki akarnak küszöböltetni (aránytalan jövedelemosztozkodás), egy piacgazdaságban tényleg megszüntetendők s megszüntethetők-e egyáltalán?
A versengő piacokon a kereskedők és beszállítóik közötti jövedelemosztozkodási vitákra a piaci mechanizmusok szoktak kielégítő válaszokat adni (a szerződésekkel, azok módosításával és felmondásával, alternatív értékesítési csatornák választásával, a kereslethez való egyéb alkalmazkodással). A jogi, illetve az állami ár- vagy jövedelemszabályozás ugyanakkor nem tartozik az elfogadott eszköztárba.
Ismert aszimmetriák esetén az állam rendszerint többletvédelmet biztosít a gyengébb félnek (lásd fogyasztóvédelmi jog, blankettaszerződésekre vonatkozó külön polgári jogi normák, erőfölényes szabályok a versenyjogban). Erre példa a már hatályos kereskedelmi és agrárrendtartási törvény is, amelyek a vevői erős kereskedők és a kis beszállítók egyensúlyhiányát kísérelték meg csökkenteni. Ezekkel a szabályokkal azonban csak a szerződések átláthatóságát lehetett növelni, azok nem képesek a jövedelem eloszlására hatni.
A fentieken túl nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy az élelmiszerszektor nemzetközi piacokon versenyez, hiszen bizonyos termékekből akár kétszer annyit is meg tud termelni, mint amennyire belföldi kereslet van. Ilyen helyzetben nem célszerű az adekvát piaci válaszok helyett a szabályozási kudarc választását erőltetnünk, mert egy nemzetközi kiterjedésű piacon a mi kis államunk biztosan nem mindenható. Érdemesebb lenne ezért valós válaszokat keresni a felmerült gondokra, s ha nincs jó megoldás, akkor azt tudomásul venni.
