Bizalmi vagyonkezelés: ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket

A bizalmi vagyonkezelés magyar szabályozása ismét napirenden van. A kormányzati üzenetek alapján a szándék nem a jogi forma felszámolása, hanem a hozzá kapcsolódó adóelőnyök szűkítése. Ez önmagában legitim és érthető jogalkotói cél. A lényeges kérdés az, hogyan lehet úgy elvégezni a szigorítást, hogy az kifejezetten a kizárólag adóelőnyökre épülő, „díszlet-jellegű” struktúrákat találja el – és ne azokat a valódi konstrukciókat, amelyek a generációváltást, a családi vagyonmegőrzést vagy a sérülékeny családtagok ellátását szolgálják. Az alábbiakban azt vesszük sorra, mi a probléma, miről ismerhetők fel a visszaélésszerű struktúrák, és milyen szabályozási irány lehet járható.

Mire jó a bizalmi vagyonkezelés?

A bizalmi vagyonkezelés nem magyar találmány. A fejlett jogrendszerek mindegyikében léteznek hasonló konstrukciók: az angolszászoknál „trust”, a németeknél „Treuhand” néven. A magyar Polgári Törvénykönyv 12 évvel ezelőtt vezette be a hazai változatot, követve a nemzetközi gyakorlatot. A lényeg röviden: a vagyontulajdonos (a vagyonrendelő) átadja a vagyontárgyait egy vagyonkezelőnek. A vagyonkezelő ezt a vagyont nem a sajátjaként, hanem a vagyonrendelő által kijelölt kedvezményezettek érdekében, előre meghatározott célok mentén kezeli, és a szerződésben rögzített időpontban adja át nekik.

A bvk gyakorlati funkciói jól körülhatárolhatók: a generációváltás rendezett lebonyolítása, a családi vagyon hosszú távú megőrzése, családi vállalkozások működőképességének fenntartása öröklési vagy családon belüli vitás helyzetekben, sérülékeny családtagok (kiskorúak, fogyatékos vagy beteg családtagok) védelme, a kedvezményezettek fokozatos, kontrollált vagyonhoz juttatása, illetve a családi vagyon professzionális, egységes kezelése. Magyarországon a bizalmi vagyonkezelésen és a családi alapítványon kívül nincs olyan jogi eszköz, amely ezeket a célokat együttesen szolgálná.

A gyakorlatban sajnos rendszeresen látjuk, hogy nagy múltú hazai cégek esnek szét, mert az örökösök nem tudnak megegyezni. Az elhúzódó viták vagy a külső befektetők megjelenése miatt kicsúszik az irányítás a család kezéből. Általános tapasztalat az is, hogy ha az alapító-ügyvezető hirtelen halála kiskorú örökösöket hagy hátra, az gyakran a cég működésének is a végét jelenti. Az általános öröklési szabályok ezeket a helyzeteket nem kezelik – ez is egyik fő oka annak, hogy a bizalmi vagyonkezelés Magyarországon ennyire elterjedt.

A kérdés társadalmi szempontból sem közömbös. Egy piacgazdaságra és a vállalkozási szabadságra épülő társadalomban a vagyonosodás, a hosszú távú vagyonmegőrzés és a generációkon átívelő vagyontervezés legitim cél – sőt, a stabil közép- és felső-középosztály megerősödésének egyik fontos intézményi feltétele. Ez a réteg adja a legnagyobb adófizetői és foglalkoztatói kört, ezért megerősítése nemcsak gazdasági, hanem társadalmi stabilitási érdek is.

Tegyük hozzá: a tehetősebb réteg természetes módon törekszik a számára kedvező adózási környezetre. A bizalmi vagyonkezelés adóelőnyei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy megálljon a korábbi offshore-kivándorlási hullám. Sőt, biztosra vehetjük, hogy nem egy olyan vállalkozó döntött a hazatérés mellett, aki korábban éppen ezért költöztette külföldre a cégeit.

Miért érdemes a látszat-vagyonkezelést visszaszorítani?

A 12 éves magyar gyakorlat azt is megmutatta, hogy a bvk mellett kialakult egy jól körülhatárolható – és kevésbé szimpatikus – használati mód is. Ezeknél a struktúráknál csak a látszat van meg: a jogi forma a helyén, papíron minden rendben, de a tényleges cél nem a hosszú távú vagyonátadás, hanem kizárólag (vagy túlnyomórészt) az adóelőnyök kihasználása. A magánjogi keret megvan, a gazdasági tartalom hiányzik.

Az, hogy ezeket a „látszat-struktúrákat” a jog ne kezelje ugyanúgy, mint a valódi vagyonkezelést, legitim és helyes jogalkotói cél. Fontos azonban tisztán látni: a probléma nem az átláthatóság hiányából fakad. A bvk Magyarországon nyilvántartott, jelentési kötelezettségek alá tartozó intézmény, amely érdemben nem alkalmas jövedelmek vagy vagyon eltitkolására. A visszaélések tipikusan nem abból erednek, hogy a hatóság nem lát be a rendszerbe, hanem abból, hogy az adóelőnyök elérhetők olyan szerkezetek számára is, amelyek mögött nincs valódi vagyonkezelési tartalom.

A szabályozási kihívás ezért nem maga a jogintézmény visszametszése, hanem a valódi és a látszat-konstrukciók megbízható megkülönböztetése. Ha ez a megkülönböztetés nem sikerül, a szigorítás éppúgy eltalálja a generációváltást szolgáló családi konstrukciókat, mint az adóoptimalizációs trükköket.

A látszat-vagyonkezelés árulkodó jegyei

A szakmai gyakorlat alapján jól körvonalazható, milyen jelek utalnak arra, hogy egy adott bvk valójában nem hosszú távú vagyontervezést, hanem kizárólag adóoptimalizációt szolgál. Öt visszatérő ismertetőjegyet érdemes kiemelni.

1. A vagyonrendelő és a vagyonkezelő ugyanaz a személy. Ha az a magánszemély, aki a vagyont kezelésbe adja, egyúttal saját maga kezeli is azt, akkor gazdasági értelemben nem történt valódi vagyonelválás. Sőt, ha az érintett személy meghal, a struktúra jellemzően működésképtelenné válik – éppen az a generációkon átívelő szerep nem valósul meg, amelyre a jogintézményt találták ki.
2. A vagyonrendelő valójában maga irányítja a vagyonkezelőt. Aggályos lehet az is, ha formálisan egy erre kijelölt cég látja el a vagyonkezelői feladatot, de ennek a társaságnak kizárólagos tulajdonosa, ügyvezetője vagy egyszemélyes irányítója éppen maga a vagyonrendelő. Ilyenkor a „kontroll-elválás” csak papíron létezik, gazdasági értelemben nem.
3. A vagyonkezelő csak a vagyonrendelő utasításait hajtja végre. Ha az érdemi döntéseket továbbra is a vagyonrendelő hozza meg, és a vagyonkezelő pusztán ennek végrehajtója, akkor a vagyonkezelő nem tekinthető önálló szereplőnek – csupán utasításokat követ.
4. A kedvezményezettek juttatási rendszere kidolgozatlan. Egy valódi vagyonkezelési szerződés részletesen rendezi, hogy ki, mikor és milyen feltételek mentén részesülhet a kezelt vagyonból. Ha ezek a szabályok sablonosak, formálisak vagy életszerűtlenek, az erősen arra utal, hogy a konstrukció elsődleges célja nem a tartós, kontrollált vagyontranszfer.
5. A kezelt vagyon gyorsan „kiüríthető” az ötéves időtartam után. Az eszközérték-növekmény adómentessége legalább ötéves vagyonkezelést feltételez. Ha a struktúrát úgy állították össze, hogy ennek a periódusnak a végén a teljes vagyon érdemi korlátozás nélkül visszakerülhet a vagyonrendelőhöz vagy a hozzá közel állókhoz, akkor a konstrukció valójában az adóelőny megszerzéséhez igazodik – nem pedig a hosszú távú vagyonmegőrzéshez.

További jelek is árulkodóak lehetnek. Aggályos például, ha hiányzik az azonosítható befektetési politika vagy a hosszú távú vagyonmegőrzési koncepció; ha a vagyonkezelés megszüntetésének feltételei mechanikusan az ötéves adózási határidőhöz igazodnak; vagy ha a vagyonrendelő a kezelésbe adás után is úgy használja és irányítja a vagyont, mintha az továbbra is a sajátja lenne.

Az új szabályozás lehetséges iránya: differenciálás, nem fűnyíró-elv

A megfelelő szabályozási irány álláspontunk szerint nem az adósemlegesség általános megszüntetése, hanem a valódi és a látszat-konstrukciók megbízható szétválasztása. A „fűnyíró-elv” – amely különbségtétel nélkül vonná vissza a bvk adóelőnyeit – ugyanúgy eltalálná a generációs vagyontervezést szolgáló családi struktúrákat, mint az adóoptimalizációs konstrukciókat. Ráadásul az ilyen szabályozás többnyire csak látszólag oldja meg a problémát: a tényleges visszaélők és kiskapukat keresők gyorsan átállnak más technikákra, miközben a leginkább jogkövető használók veszítik el a jogintézményt.

A differenciálás egyik legkézenfekvőbb eszköze az üzletszerű bizalmi vagyonkezelők szerepének erősítése lehet. Az üzletszerű vagyonkezelő szabályozott piaci szereplő, akit felügyeleti kontroll terhel, és aki gazdaságilag elkülönül a vagyonrendelőtől – nincs tulajdoni vagy irányítási átfedés. Compliance- és átvilágítási kötelezettségeit szakmai és reputációs érdek is fenntartja, és tevékenységét a Magyar Nemzeti Bank folyamatosan felügyeli. Üzleti megfontolásból sem érdekelt abban, hogy nyilvánvalóan csak adóelőnyökre épülő struktúrákat befogadjon. Tapasztalataink szerint az adózási szempontból problémás konstrukciók döntő többsége a nem üzletszerű bvk-k köréből kerül ki – ezért egy olyan szabályozás, amely az adóelőnyöket elsősorban az üzletszerű vagyonkezelőkhöz köti, hatékonyabb szűrő lehet, mint bármilyen részletesen kidolgozott visszaélés-elhárító szabály.

Emellett több célzott jogalkotói eszköz is rendelkezésre áll a problémás struktúrák visszaszorítására, anélkül, hogy az egész jogintézményt érintenék:

1. A korábbi sortartási kötelezettség visszaállítása. Korábban élt egy szabály, amely szerint a vagyon kiadásakor először a hozamot kellett kifizetni, és csak utána a tőkét. Ez gazdaságilag indokolt fékként működött, és érdemi átalakítás nélkül, gyakorlatilag azonnal visszaállítható.
2. Az eszközérték-növekmény adómentességének újrahangolása. A kedvezmény hosszabb futamidőhöz kötésével, az adómentes hozam mértékének differenciálásával vagy további feltételek beépítésével úgy is fenntartható, hogy abból csak a ténylegesen hosszú távú struktúrák részesüljenek. A teljes eltörlés nehezen indokolható – különösen úgy, hogy a sokkal szélesebb kört érintő tartós befektetési számla (TBSZ) hasonló kedvezményei nincsenek érintve –, és szükségtelenül durva eszköz egy célzottan kezelhető problémához. 
3. Célzott szabályok a visszaélés-jegyekre. A személyazonosság, a tényleges kontroll vagy a kizárólagos kedvezményezetti pozíció mint tényállási elemek a Polgári Törvénykönyv vagy az adójogi szabályok módosításával jogilag is megfogható módon kezelhetők.

Külön hangsúlyozandó, hogy mit nem érdemes meglépni. Maga a vagyonrendelés megadóztatása – tehát új adóztatási pont létrehozása a vagyon kezelésbe adásánál – a tapasztalatok szerint az egész jogintézmény ellehetetlenüléséhez vezet. Az osztrák, francia és román példák egyaránt azt mutatják, hogy egy markánsan ellenséges adózási környezet a vagyonkezelési jogintézményt rövid időn belül gyakorlatilag holt joganyaggá teszi. A magyar modell jelenlegi sikerét éppen az adja, hogy az adószabályok eddig „rásimulnak” a polgári jogi szabályozásra, és az adósemlegesség elve mentén illeszkednek hozzá.

A következő közlemény a Sine Qua Non Trust Bizalmi Vagyonkezelő Zrt. tett közzé, amely egy a maroknyi Magyar Nemzeti Bank által kiadott üzletszerű bizalmi vagyonkezelési engedéllyel rendelkező professzionális szolgáltatók közül.