Navracsics: Nem becsüljük a tanárokat

-Oktatáspolitikai kérdésekben nem Brüsszel dönt, hanem a tagállamok kormányai önállóan. Ön támogatná-e azt, hogy az oktatás szorosabb uniós irányítás alá kerüljön? Helyeselné-e, hogy ezen a területen is legyenek olyan direktívák, amelyek nem engedik, hogy a nemzeti kormányok összevissza rángassák az oktatási rendszereiket a választási ciklusok ritmusában?

- Az eltérő hatáskörök miatt különböző biztosi szerepfelfogások léteznek. Vannak olyan biztosok, akik „főnökeik” a tagállamoknak, hiszen olyan területet felügyelnek, ahol a szabályokat be kell tartatni. Én nem vagyok a főnöke a tagállamoknak, a biztosi szerepfelfogásom szerint a 29. olyan miniszter vagyok, aki oktatással, ifjúsággal, kultúrával, sporttal foglalkozik. Ezen a területen nem olyan előrehaladott az egységesítés. Ami a dolog természetéből következik, hiszen itt igazán érvényes az unió jelszava: „egység a sokféleségben”.

Azért nálunk is vannak elvárások. Az Európa 2020 dokumentum stratégiai ágazatként kezeli az oktatást, pontosan a versenyképesség növelése miatt. A szöveg két számot is rögzít, amelyek uniós szintű vállalásnak tekinthetők.

Egyrészt a korai iskolaelhagyók arányát 2020-ra tíz százalékra kell csökkenteni, másrészt a felsőoktatásban való részvétel átlagos uniós arányát negyven százalékra kell növelni. Ugyanakkor azt érzékelem, hogy mindegyik tagállam vajúdik az oktatásüggyel. Közelmúltban voltam Svédországban, ahol éppen decentralizálják az oktatási rendszert, és ezt vitatják meg. Magyarországon az ellenkező tendenciát látjuk, és ezt kísérik óriási viták.

Hát viták itt nem kísérik. Az előző ciklusban úgy nyomta le a kormány a társadalom torkán a központosítást, hogy az minden volt, csak társadalmi vita nem. A döntéshozás előtt nem volt szakpolitikai vita a legfőbb érintettek meghallgatásával és beleszólásával. A szakpolitikai vitáknak része az is, hogy tüntetések vannak, cikkek íródnak, ezeknek hatásuk is van a döntéshozatalra. Több ponton módosultak a kormány tervei akár az előző, akár a jelenlegi ciklusban.

-Egyáltalán nem így látom. Pokorni Zoltán, korábbi oktatási miniszter, a Fidesz szakpolitikusa, aki egyébként nem szavazta meg sem a köznevelési, sem a felsőoktatási törvényt, az államosítás előtt megpróbálta ráirányítani a döntéshozók figyelmét a kutatási eredményekre, a tudományos tényekre. A próbálkozása eredménytelen maradt. Azóta kiderült: a tanszabadság ilyen fokú megvonása, a túlzott központosítás nem javította az oktatás színvonalát.

- A felsőoktatási szakok meghatározásánál a kormány álláspontjának megváltoztatása egyértelműen a viták, a tiltakozások hatására történt. Nyilván tudunk mindkét esetre példát hozni. Az oktatásügy minden országban nagyon érzékeny területe a belpolitikának, ez érthető. És mindenhol küzdenek a válaszadással.

-Az oktatásban vannak evidenciák, ilyen például az általános iskolai alapozó szakasz fontossága. Magyarországon is felmerült a kilenc évfolyamos általános iskola lehetősége. Ilyen alapkérdésekben sem lenne jó a tagállamokat egységes előírással rávenni a gyerekek érdekét szolgáló döntésekre?

- Lehet, hogy eljutunk ide is. Az egyértelmű, hogy mind az uniós intézmények, mind ez egyes tagállamok az úgynevezett korai gyermekkori nevelésre koncentrálnak. Ha úgy tetszik, ebben az egységesedés felé megyünk. Van még egy terület, ahol a változások egy irányba mutatnak. Ez a szakképzés. Nagyjából konszenzus alakult ki arról, hogy a német nyelvterületű országokat leszámítva a szakképzés mindenhol válságban van. Ezért mindenki a német-osztrák-svájci szakképzést hozza példaként, az úgynevezett duális képzést. Úgy tűnik, minden ország efelé kíván ellépni.

-Megismerve a tagállamokat, lát olyan oktatási rendszert, amelyet példaértékűnek tart?

- Hogyne. Finnországot jelöli meg mindenki mint olyan országot, amely sikeres oktatási reformot hajtott végre, és az oktatáspolitikája minta lehet a többi tagállam számára. Nemcsak az iskolarendszer színvonala miatt, hanem a pedagógusok megbecsülése miatt is. Ami azért érdekes, mert a finn pedagógusok fizetése nem magasabb, mint a spanyoloké. Mégis egyértelműen a finn pedagógusok érzik azt a társadalmi támogatást, presztízst és tekintélyt, amely lehetővé teszi, hogy kibontakoztathassák képességeiket. Óriási lehetőség van abban, hogy bízunk a pedagógusokban, mert ha egy pedagógus „beszorított”, akkor sokkal rosszabb teljesítményt tud produkálni, mint ha bízik benne a társadalom, és érzi, hogy rajta múlik a jövő nemzedékének versenyképessége, műveltsége.

-Ennek éppen az ellenkezője történik Magyarországon. A finn rendszerben a pedagógusoknak nemcsak tekintélyük, hanem óriási szabadságuk is van az iskolában. Ez a kettő szorosan összefügg. A magyar kormány annyira bízik a pedagógusokban, hogy még tankönyvet sem enged nekik választani. Nem érzékeli az ellentmondást?

- A magyar oktatási rendszer az elmúlt 25-30 évben nem a finn úton járt. Nemcsak a mostani időszakban, hanem a korábbi időszakról sem mondhatjuk, hogy a pedagógusokba vetett bizalom hasonló lett volna az ottanihoz. Én pedagóguscsaládból származom, pontosan tudom.

Negyven évre visszatekintve, amire személyesen emlékezem, a pedagógusokra mindig legyintettek. Könnyű nekik, hisz övék a nyár – ezt mondták róluk.

Vagy azt, hogy csak azért megy el valaki pedagógusnak, mert nincs lehetősége jobb helyen elhelyezkedni. Mindegyik kormánynak megvan a felelőssége abban, hogy ma a pedagógusok úgy érezhetik, a társadalom peremén élnek.

-Azért ez a kérdés nem ennyire elvont. A jelenlegi kormány konkrétan korlátozta a pedagógusok szabadságát. A magyar kormány nem alkotó értelmiségként tekint a pedagógusra, hanem végrehajtóként, akit a tanfelügyelő felelősségre vonhat.

- Önmagában a tanári szabadság, a pontos számonkérés és az egységesített előrehaladás nem zárja ki egymást. Nem tehetem meg, hogy kitüntetett módon értékeljem a magyar oktatási reformot, de az indok, amivel a kormány a központosítást és az egységesítést bevezette, az volt, hogy 2010-re hatalmas szakadék alakult ki egy XII. kerületi jól szituált gyerek és egy észak-magyarországi hátrányos helyzetű településre járó gyerek esélyei között. Az oktatási rendszer nem tudott segíteni a szakadék felszámolásában.

Az egységesítés megszüntetheti a szakadékot. Meg kell találni a jó egyensúlyt. A politikában mindig az egyensúly megteremtésén múlik a jó megoldás megtalálása. Az oktatási rendszereknek mindenhol két szempontot kell egyeztetnie: egyrészt az átlag fölötti fiataloknak lehetőséget kell biztosítani a kibontakozásra, másrészt a társadalmi kohézió erősítése érdekében lehetővé kell tenni, hogy azok is megkapják az esélyt, akik nem jó körülmények között nőnek fel.

-Ha már szóba kerültek a hátrányos helyzetű gyerekek: iskolai szegregáció miatt két kötelezettségszegési eljárást is elindított a Bizottság. Egyet Csehország, egyet Szlovákia ellen, mert ezekben az országokban jogtalanul különítik el a roma gyerekeket az iskolákban, és nem tesznek semmit ennek a helyzetnek a felszámolására. Magyarországra sor fog kerülni a közel jövőben?

- Még ha tudnám, sem mondhatnám meg. Nem én döntök ezekről az eljárásokról. A szegregáció problémája alapvetően az igazságügyi biztoshoz tartozik. Természetesen az oktatási dimenziók miatt folyamatosan konzultálunk. Valóban, Szlovákia ellen is most indul az eljárás, miután nem teljesítették saját vállalásaikat.

Előbb azt mondta, hogy az oktatás átalakításának fő indokaként a magyar kormány az egységesítést jelölte meg. Ehhez képest 2010 óta egyetlen szegregáló iskolát sem számolt fel a kormány, pedig 2013 januárjától már egyetlen állami intézményfenntartóhoz tartozik az iskolák zöme. Még azt sem zárták be, amelynek jogsértő működésével kapcsolatban jogerős bírósági ítélet született.

Az interjú teljes egészében a Népszabadság oldalán olvasható.