– Amikor évről évre látja a francia versenyt a tévében, előjönnek a régi emlékek?
– Nagyon. Nemcsak a döntő és a győzelem Navratilovával, de még az a verseny is, amikor juniorként első évben indultam és főtáblára jutottam. Nagyon szerettem azt a pályát, és nagyon sok olyan élmény fűződik hozzá, ami később meghatározó volt. Nyilván a páros győzelem is, de az is, amikor John McEnroe megjelent a lelátón az egyik meccsemen, és odament apukámhoz, hogy gratuláljon. Azt mondta, hogy nagy jövő áll előttem, komoly teniszező leszek. Fiatalon ilyenektől és a sikerektől hónapokra megtáltosodott az ember és bármit kibírt.
– Azt tartják pályafutása legnagyobb sikerének, amikor 1986-ban Martina Navratilovával megnyerte a Roland Garrost. Az ön számára is ez volt a csúcs?
– Nem. Az egyéni győzelmeim Indianapolisban és Svájcban emlékezetesebbek, hiába kapta a nagyobb figyelmet Navratilova. Számomra az igazi csúcs az volt, amikor 1983–ban megnyertem az olasz nyílt bajnokságot. Máig pontosan emlékszem a meccslabdára, ahogy akkor végigfutott bennem a gondolat, hogy „Úristen, tényleg eljutottam idáig, vajon sikerül-e?” Semminek nem örültem úgy életemben, mint annak, ott.
– Volt akkora felhajtás a tenisz körül, mint manapság?
– A férfiak körül igen, de a nők körül nem. Azt még Navratilováék kezdték el kijárni, hogy ne a töredékét keressék a nők a versenyeken, mint a férfiak, de inkább csak az utánunk következő generáció élvezhette az anyagi eredményeket. A külföldi sajtóban volt érdeklődés, de itthon alig. Előbb voltam a világ legrangosabb színes teniszmagazinjának a címlapján, mint a Népsportban. Sokszor csak azért, mert egyszerűen nem értek el, hogy megkérdezzék az eredményeket. Vonalas telefonok voltak akkoriban. Anyukám néha azt sem tudta, odaértünk-e a világ másik felén lévő versenyre.
– A tenisz mint sportág hogy merült fel? Akkoriban Magyarországon teniszpálya is alig volt.
– Édesapám 32 évesen hagyta abba a kosarazást, és kiment Algériába, a férfiválogatott edzőjének, illetve tanított az ottani testnevelési egyetemen. A hobbija volt a tenisz, és csak annyira akart megtanítani, hogy legyen egy partnere. Aztán kiderült, hogy van hozzá tehetségem, és elkezdtünk komolyabban foglalkozni vele, úgy kilencéves lehettem akkor. Egy év múlva hazaköltöztünk, és onnantól kezdve elkezdtem versenyezni is. De nem volt egyszerű. Minden versenyre külön engedélyt kellett kérni az akkori sportminisztertől. Átlagember háromévente utazhatott külföldre. Anyukám nem is jöhetett velünk, nehogy disszidáljon a család. A pártállami időkben nem volt egyszerű profi sportolóként élni. Nulla támogatás volt. A tenisz ráadásul inkább amolyan úri sportnak számított, nem passzolt a szocialista ideológiához. Külföldön sokkal érdekesebb volt, hogy én egy kommunista országból jövök, mint amennyire itthon a teljesítményemet értékelték.
– Aztán a Roland Garros-győzelme utáni évben kifordult a bokája egy amerikai mérkőzésen. Igaz, az öltözőben összeesett a fájdalomtól, de azt a meccset megnyerte, két évre azonban abba kellett hagynia a versenyzést a műtétek miatt. Ez nagy törés volt?
– Egy világ dőlt össze bennem, amikor kiderült, hogy mennyire komoly a sérülésem. Pont akkor voltam a legjobb korban, a legjobb formában. Irtózatosan nehéz volt tehetetlenül várni és közben érezni, hogy a legértékesebb idő veszik el a pályafutásomból. Elszántság kellett újra elkezdeni, a legjobb huszonötig sikerült is visszatornáznom magam. Akkoriban nagy nemzedékváltás zajlott a női teniszben. Martina Navratilova, Chris Evert, Tracy Austin, Billy-Jean King már kifelé mentek, és jött a helyükre Steffi Graf, Andrea Sabatini, Szeles Mónika. Úgy begyorsult a női tenisz, mintha évtizedeket hagytam volna ki. Teljesen másként készítették fel őket fizikailag, más technikával játszottak, az ütők is jobbak lettek. Nehéz volt, és nem volt talán elég türelmem sem. Akkor a legjobb húszban lenni a korábbi eredményekhez képest nem tűnt elég jónak. A mai eszemmel persze másként értékelem.
– 1997-ben játszott utoljára profi versenyen. Úgy érzi, túl korán hagyta abba?
– Párosban még lehetett volna néhány nagyon jó évem, ha lelkileg nem fáradok bele annyira abba a pár nehéz esztendőbe a sérülés után. De a sportban sincs „mi lett volna, ha”. Három csodás gyereket nevelhetek, ha tovább versenyzek, talán ez nem így sikerül, és azt jobban bánnám.
– Ahogy elmondja, itthon nem, de azért külföldön sztárként kezelték?
– Mivel még nem volt akkora biznisz, a felhajtás sem volt akkora a női tenisz körül, mint ma. De ha lett volna, se szálltam volna el. Apukám nagyon szigorú volt, és vigyázott, hogy ne érjenek olyan hatások, amik elvehetik az eszemet. Arra tanított, hogy ha valaki egy sportpályán versenyez, annak példát is kell mutatnia. Mondjuk nagy pedagógia azért nem kellett, fegyelmezett és motivált játékos voltam. Tudtam, hogy mennyi munka kell ahhoz, hogy jöjjenek az eredmények. Utólag értem ezt is, de talán a koromnál sokkal érettebben viszonyultam a versenyzéshez.
– 10-11 éves volt, amikor elkezdett komolyan foglalkozni a tenisszel. Egy gyereknek ma mikor kell kezdeni, hogy legyen esélye egy komolyabb karrierre?
– Az én gyermekeim 4-5 éves korukban kezdték, de ez nekik természetes volt, hiszen sokat vittem le őket magammal már kicsi koruktól a pályára. Érdekelte őket ez a sport. De aki komolyan akarja csinálni, annak el is kell kezdeni 5-6 éves korában foglalkozni vele. Persze klasszikus tehetségek is vannak, akik akár később sincsenek elkésve.
– Biztosan sokat tud segíteni a saját gyerekeinek is azzal, hogy bejárt egy ilyen pályát. Tehetségesek?
– Mindegyik gyerekem örökölt affinitást, és ennek örülök. Timi lányomról azt tudom mondani, hogy az átlagnál tehetségesebb. Jók a fiúk is, de a középső fiam például mondja is, hogy ő csak azért játszik, hogy bekerülhessen egy jó amerikai egyetemre. Bármiben örömüket lelik, támogatom őket. Az, hogy milyen profi teniszező lesz belőlük, nem tudom. Rengeteg minden kell hozzá, hogy abból kijöjjön valami. Az biztosan előny, hogy én az élsportnak minden oldalát megtapasztaltam, tudom, mire kell vigyázni. Amúgy pedig ha róluk van szó, inkább anyuka üzemmódban működöm, mint profi edzőként.
– Anyuka üzemmódban sokan féltik is a versenysporttól a gyereküket. Ez fel sem merült?
– Sokat köszönhetek a versenysportnak. A kitartásomat, a türelmemet, a fegyelmemet és a higgadtságomat biztosan ennek köszönhetem. Az élsport az életre tanít, és nekem mindenben csak segített. Azt persze aláírom, hogy az valóban fontos, hogy otthon legyen hozzá egy ellenpont, egy szeretetteljes bázis.
– Piros Zsombor újabb sikert ért el, éppen most, a Roland Garroson nyert párosban. Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy a felnőtt versenyzők között is legyen majd egy kiemelkedően eredményes magyar?
– Kitartás és alázat. Akiben nincs meg ez a fajta lelki alkat, mindegy, milyen a technikája. Messzire csak az fog jutni, aki meg tudja őrizni a lelkesedését a sportág iránt, és képes ugyanannyit dolgozni felnőttként is a sikerért, mint amire fiatalon képes volt. Munka nélkül itt nem adnak semmit, sőt vannak olyan szakaszok egy pályafutásban, amikor még a rengeteg munka is kevés. Ez a sport nagyon kemény lelki terhelést jelent, és ebből a szempontból is valóban fel kell nőnie annak, aki felnőttként eredményes akar maradni. De azt látom, hogy van erre remény: Gálfi Dalma, Stollár Fanny, Babos Timi, Piros Zsombor, Fucsovics Marci, vagy Valkusz Máté adottságai megvannak ehhez. Szívből szurkolok nekik.
Temesvári Andrea
1966. április 26-án született. 9 évesen kezdett el teniszezni, 14 évesen, 1979-ben már profi versenyző. A nyolcvanas évek közepétől egy évtizeden keresztül a világ női elitjének tagja, több évig a 10 legjobb között tartották számon. Legnagyobb sikerét 1986-ban érte el, amikor Martina Navratilovával megnyerte a Roland Garrost. 16 évig volt a női magyar válogatott vezéregyénisége. Visszavonulása után a magyar válogatott szövetségi kapitánya lett. Jelenleg a saját Teniszakadémiáját vezeti és az MTK Park Teniszklubban szakmai vezető. Férje Visontai Csongor ügyvéd, 3 gyerekük van.
