Képről képre

Halápy János Bartók-portréját több mint tíz éve mindennap látom, kis reprodukciója ott van a dolgozószobámban. Ő elsősorban természetfestő volt, a Balaton festője, s ez azért érdekes, mert már a portré színvilága is természetközeliséget sejtet. Azonnal érzékelteti, hogy a képen látható szigorú, zárkózott ember rajongva szerette a természetet, sőt: ebből eredeztette a művészetet is. Halápy János Párizsban tanult, s nagy hatással volt rá az impresszionizmus. Érdekes vonalakkal és pontokkal alkotott, s ezen a portrén is a rá jellemző vonalak és pontok adják vissza Bartók szikárságát, zártságát, puritánságát – ami valóban jellemző volt rá.

A festőt izgathatta az a fajta univerzum, amelyet Bartók alkotott, s amely őt nemcsak a kor zeneszerzői közül emeli ki, hanem kivételes magasságokba is röpíti. Ez a világ a természetből fakad, annak a törvényeit ismeri meg, azt konvertálja a zene nyelvére. Újra tudja alkotni, képes számunkra a természetet modellezni, érthetővé, megismerhetővé és átélhetővé tenni.

Érdekes ellentmondás fedezhető fel a portrén, s ez jellemző is Bartókra, aki erősen introvertált, bezárkózó ember volt, mégsem tudja elrejteni, hogy a mély és átható szempillantásban bánat ül. Talán olyanfajta közlésvágy, amely minden művében hallható, érezhető. Ez a rendkívül zárkózott ember ugyanis hihetetlenül sok személyes vallomással ajándékoz meg bennünket a műveiben. A legszemélyesebb érzelmeiről, halálról, életről, férfi és nő viszonyáról, bánatról vall. Kevés ilyen, a zenében kinyíló mester van, s ez a kettősség jól érzékelhető Halápy János képén.

Bartók tudós ember volt, tevékenységének jelentős hányada tudományos munka. De ezt is hallatlanul szerényen művelte. Állítólag egy a folklórral foglalkozó tudományos tanácskozás után a népzenéről kérdezték őt, s annyit válaszolt: nem érzi úgy, hogy eléggé jártas lenne ebben a témában. Ilyen ember volt – és ezt az összetett egyéniséget rendkívül jól ragadta meg Halápy János. Amikor még nem karmesterként éltem az életemet, hanem zeneszerzést tanultam, ez a portré már akkor ott volt a dolgozószobámban, s ez a kép volt a legfőbb bírálóm. Gyakran ránéztem, s arra gondoltam: elég jó az, amit kitaláltam? Tényleg valami olyan, amit senki más nem tud? Nagyon szigorúan nézett rám Bartók…

Bartók Béla műveiben benne van a világ logikája, összes építőeleme, reflexe, rendszere. Újraalkotja az univerzumot. Megmutatja azt a rendet, isteni tökéletességet, amely létezik, még akkor is, amikor mi gyakran nem így érezzük. Nem istenhitről van szó, hanem arról, hogy van valami tökéletesnek látszó rend a világban – és ezt is jól sejteti ez a portré. Sok jó zeneszerző van, akadnak kiválóak is, olyan azonban nincs sok, aki a világot feldolgozni képes attitűddel alkotta a műveit. Ilyen szerző volt az én olvasatomban Bach, Mozart, Haydn – és ilyen volt Bartók. Számomra ez a halhatatlan zeneszerzők elit klubja.

Ha fel kellene küldenünk a világűrbe egy-egy zeneművet, s a válogatás szempontja az lenne: ha léteznek földön kívüli lények, ők mely zeneszerzők műveiből tudnák meg a legtöbbet a Földről, a természetről, az emberről, szerintem ők azok a szerzők.

Mert a szórakoztatáson kívül milyennek kell lennie egy műnek ahhoz, hogy maradandó élményt nyújtson? Mitől érezzük egy festmény láttán, egy zenemű hallgatása közben, hogy a dolgok rendjén vannak? Kiindulhatunk abból, hogy az a jó muzsika, ahol a zenének a legkisebb és legnagyobb alkotóeleme ugyanarra a logikára épül. Tehát kibontakozik egyfajta horizontális és vertikális rendszer. Ez az elv határozza meg egy zenemű időbeliségét. Alapvető elem a „nyelvtan”: van a zenében is alany és állítmány, amelynek fontosabbnak kell lennie, mint a jelzőnek. Több száz éven át úgy fejlődik a zenetörténet, hogy a szerzők egyre több hangot vesznek birtokba. Ugyanakkor nem tudnak túllépni azon a tényen, hogy mindenből van jobb és bal, azaz mindennek van párja. Talán mert nekünk, embereknek két szemünk, két kezünk, két lábunk van.

Aztán minden előzmény nélkül jön Bartók Béla, aki azt mondja: menjünk az időben még hátrébb, és induljunk el ismét az útelágazástól! Menjünk vissza a természethez, ahol valójában semmi sem páros, ugyanakkor annyi mindenben fölfedezhető az aranymetszés szabálya. Bartók ebből hoz létre olyan zenei univerzumot, amely erősen kötődik a természethez. Tehát az ő életműve nem valami puszta kitaláció, ahol az egymásutániságnak semmiféle jele nincs. Viszont abszolút újszerű volt a zenetörténetben, amit ő létrehozott.

Bartók nemcsak szerette a természetet, hanem értette is, és ezeket használta a hangok birodalmában. A zenemű időbeliségét és felépítését szintén azok az arányszámok határozhatják meg. Egy dallam sem föltétlenül 2+2 vagy 4+4 ütemű. Lehet 3+5 is. Bartók így teremt fantasztikus univerzumot, amely a természetből ered, és tökéletesen alkalmas arra, hogy érzelmeket és gondolatokat fejezzen ki. Ez a portré pedig nemcsak a zeneszerző egyéniségét adja vissza sokrétűen, hanem pontosan tükrözi ezt a szemléletet, rendet is.

Nagybányáig, 1904–1914

Magyar Nemzeti Galéria, Budavári Palota, nyitva július 30-ig, hétfő kivételével 10-től 18 óráig

Nagybányáig, 1904–1914

Magyar Nemzeti Galéria, Budavári Palota, nyitva július 30-ig, hétfő kivételével 10-től 18 óráig-->