Miért kell kilépni időnként a komfortzónánkból egy utazás során, és ez mennyire fájdalmas?
Nem kell kilépni, szerintem mindenki utazzon úgy, ahogy kedve van – úgy viszont utazzon, és ne figyeljen arra, hogy ezt ki és miként kommentálja. Engem nagyon vonz, ha egy hely más, mint amit ismerek, akkor is, ha veszélyesnek tűnik vagy koszos. Ha azt mondják rá, hogy nincs ott semmi érdekes, az csak felkelti a kíváncsiságomat, és a legtöbbször bebizonyosodik, hogy nincs olyan, hogy nem érdekes egy úticél. Nekem valamiért így könnyen megy, nem fáj.
Talán mert korán kezdtem, tizennyolc évesen, pont a rendszerváltás évében au pair-ként utazhattam Amerikába tíz hétre, így előbb jártam New Yorkban, mint Győrben. Iskolás angol nyelvtudással elindulni, a londoni átszállásig vonattal utazva – abban az időben ez abszolút komfortzónán kívüli volt, de azonnal tetszett. Aztán egyetemi ösztöndíjasként tanulhattam Dániában, ahol egy teljesen más oktatási rendszerrel találkoztam, húsz ország diákjai között ismertem meg a holland férjemet, így később Hollandiában éltem hét évig. Ott a kilencvenes évek elején már sokkal elfogadottabb volt hátizsákkal nekivágni a világnak, mint itthon, úgyhogy felkerekedtünk. Gyerekkorom óta nagyon szerettem volna eljutni Afrikába, ezért először Tanzániába mentünk a férjemmel, és azóta nincs megállás, bennünk van a travelbug.
Szervezett utakon csak akkor veszünk részt, ha a helyszín extremitása ezt kívánja,
például Kamcsatkán, ahol nagyon kevés út van, ezért helikopterekkel vagy hat kerék meghajtású járművekkel lehet közlekedni, ami egyénileg megfizethetetlen.
A könyvben lévő történetek Kolumbiától kezdve Madagaszkáron át Indonéziáig viszik az olvasót – ezek sokszor távoli, költségesnek tűnő úticélok. Tudnak olcsón utazni?
Csak úgy szoktunk. Kizárólag kézipoggyászt viszünk, csomagért soha nem fizetünk. Szeretünk kempingezni, a természetben „megszállni” – ehhez a felszerelést vagy helyben béreljük, vagy olcsón vesszük. A homesharinget, a lakásmegosztást is nagyon kedveljük, és sokszor használjuk. Ugyan Badacsonyörsön élünk, de van egy pici lakásunk Budapest belvárosában, ezzel vagyunk benne a rendszerben, ahol pontok alapján kategorizálnak, és közel félmillió felajánlott otthon közül választhat az utazni vágyó. Bizonyos országokban sokaknak van két-három lakása, amit amúgy kiadnak, de ha akad szabad időpont, akkor felteszik ide is.
Néha – Dél-Afrikában, Ausztráliában, Kolumbiában – szinte palotákat fogtunk ki, mondjuk azért, mert a távoli munkavégzésnek köszönhetően bárhonnan tudunk dolgozni, így rugalmasak vagyunk az időpontok tekintetében. A legolcsóbb időszakokban repülünk, de mindig figyelem a repülőjegy-árakat, és ha egy nap valamiért akcióznak, akkor lecsapok rá. Januárban Szicíliába megyünk két hétre, 12 ezer forint volt a repülőjegy, a szállás szinte ingyenes – nekünk ez a rezsicsökkentés.
Száz országban járt, nem lehet telítődni ennyi élménytől?
Ezért jó a lakáscsere, mert ha nem fizetünk a szállásért, akkor nincs bennünk semmi kényszer, hogy mit kéne megnézni, hajtani az élményeket – egyszerűen olyan, mintha másnál laknánk egy ideig. Élvezzük önmagában azt is, hogy egy gyönyörű otthonban lehetünk, bevásárolunk a helyi piacon, főzünk, és végezzük a munkánkat. Én közgazdász vagyok, de grafikusként dolgozom, tizenkét éve vagyok home office-ban, a férjem, aki ingatlanfejlesztéssel foglalkozik, nyolc éve. Azt hiszem, én már gyerekként kitaláltam, hogy digitális nomádként szeretnék élni, csak nem ismertem még ezt a kifejezést, mert nem is létezett.
Azt mondják, minden utazás egyben saját magunk felfedezése is. Rengeteget tud önmagáról?
Néha meglepem magamat még mindig. Azt biztosan tudom, hogy nagyon könnyen találom fel magam különböző helyezetekben, könnyen teremtek kapcsolatot bárkivel. Nem tudok olyat mondani, hogy mitől vagy kitől félnék egy utazás során. A könyvem megírásához is ez adta az egyik inspirációt:
nagyon sokszor kaptuk meg azt a kérdést, hogy nem félünk-e.
Volt, hogy néha elloptak tőlünk valamit, de abban a mi elővigyázatlanságunk is benne volt. Van, ahol nem szabad egy pillanatra sem felügyelet nélkül hagyni a táskát vagy a mobiltelefont, ez tény.
Tényleg sehol nem érezte magát veszélyben?
Egyszer utólag esett le, hogy valószínűleg nem kellett volna Dél-Afrikában, Johannesburgban felszállnunk egy vonatra. A reptér melletti kis szállodából a buszpályaudvarra kellett eljutnunk, és a szálloda tulajdonosa, egy fehér férfi javasolta, hogy ha nem akarunk taxizni, mert nem szívesen költünk ilyesmire, akkor ott a vonat, menjünk azzal. Már a vonatállomás is nagyon rosszul nézett ki, de megvettük a jegyet. Láttuk, hogy csak feketék vannak, akik nem szóltak semmit, csak kicsit furán néztek ránk.
A vonat, amelyiken iszonyú tömeg volt, és az ajtaját sem lehetett becsukni, egy órán keresztül kanyargott a nyomornegyedben, mire odaért a buszpályaudvarra.
Semmi nem történt, nem bántottak, de utólag sokan figyelmeztettek, hogy ez veszélyes volt. Évekkel később még egyszer visszamentem ebbe a nyomornegyedbe, Sowetóba. Egy helyi lány vezetett biciklis „városnéző” túrát ide: megnéztük a kocsmát, az iskolát, a javas férfit. Szóba elegyedve a helyiekkel mesélték, hogy az elképzelhetetlen, hogy ide bejöjjön egy dél-afrikai fehér, mert még mindig rettegnek tőlük, és a táskájukat szorítják. Ennek fényében különösen érdekes, hogy egy helyi fehér irányított minket a vonathoz.
Mennyire próbált objektíven fogalmazni a könyvben? A történetek alapján meg is hozhatja és el is veheti az olvasó kedvét egy úticéltól.
Szinte minden történethez próbáltam egy objektív hátteret adni. Száz történetet fogalmaztam meg, negyven országból, de a benyomásaimat inspirációnak szánom – részben azért, hogy merjünk felfedezni koszosnak, lepukkantnak bélyegzett területeket is, részben azért, hogy az ismertebb desztinációknak egy új oldalát mutassam be. Például Thaiföldön borászatról írok, Dubajban kortárs galériákról és biciklizésről.
Bár nem nagyon utazok vissza ugyanazokra a helyekre, Eswatini (Szváziföld) az, ahol már négyszer jártam. Ez a déli félteke legkisebb országa, a Dél-Afrikai Köztársaság és Mozambik között egy Dunántúlnyi terület. A világon itt a legmagasabb az AIDS-esek száma, de ez engem, mint turistát nem nagyon érint. Hiába kis ország, de három különböző éghajlati zóna található itt: a forró szavannáktól kezdve a magas, zöld hegyekig minden van, és mivel kicsik a távolságok, nem kell sokat utazni országon belül, plusz sokkal olcsóbb itt szafarizni, mint bárhol, amiről tudok. A hetvenöt éves anyukámat is elvittem ide, mert meg akartam neki mutatni az én Afrikámat.
Ezek szerint nem lehet kiöregedni a hátizsákos turista szerepéből?
Nem, talán kicsit lassabban utazunk, mint húsz éve, de most úgyis a slow turizmus az új trend, hát, nekünk ezt nem kell tanulni. Én kibírom, ha közös fürdőszobát kell használnom másokkal, de nagy hálótermes hostel helyett szívesebben megyek ma is sátorba – tehát a kényelemből tudok engedni, szerintem ez nem függ össze a korral.
Ha valaki most tervezi a 2024-es nyaralását, mit javasol, hova menjen?
Ha nyárról van szó, akkor nem javaslom Dél-Európát, mert az garantáltan drága lesz.
Nekünk a tömeg elkerülése is fontos, emiatt Kelet-Európát kifejezetten ajánlom,
egy kincsesbánya az a térség – Albánia, Montenegró, de a volt-Szovjetunió korábbi részei is, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és Grúzia. Az arab világ is izgalmas – éltünk Dubajban, onnan könnyebb volt bejárni a térséget. Irán szerintem szuper, többször voltunk ott, és tipikusan az a hely, amitől félni szoktak a turisták.
