Dr. Hegedűs Miklós - Infláció: csökkenés elnapolva

A választásokat követő néhány hétben szaporodnak az infláció ismételt erősödésének veszélyéről szóló információk. Ezek közül a legfontosabb és tényszerű adat a KSH-nak az áprilisi áremelkedésekről számot adó jelentése: a drágulás üteme ismét 6 százalék fölé került, a márciusi 5,9 százalékos értékkel szemben. Az első négy hónap átlagos inflációja 6,2 százalékra tehető. A következő figyelmeztető jel, hogy a Magyar Nemzeti Bank részben magasabbra tette a 2002-ben várható inflációs prognózisát, részben fél százalékkal megemelte az irányadó kamatlábat. És végül a leköszönő és a belépő miniszterelnök találkozóján a távozó kormányfő az infláció további mérséklésének fontosságára hívta fel a figyelmet.

Orbán Viktor figyelemfelhívása azért tűnik álszentnek és cinikusnak, mert a választásokra készülve, majd a választások idején és az azt követő hetekben "lesöpörték a padlást", és ma még pontosan nem megítélhető, de több száz milliárdra tehető többletkiadást és tetemes garanciavállalást szentesítettek. A megközelítést az sem zavarja igazán, hogy az áprilisban jelentkező inflációerősödést eléggé nehéz lenne a május végén kormányzati pozícióba kerülő koalíció nyakába varrni. Józan megközelítésben a 2002. évi drágulás döntően s lényegében az eddigi gazdaságpolitika "eredménye" lesz, amelynek alakításában a kormányzásra kerülő koalíciónak igen csekély szerepe lehet.

Jelen esetben konkrétan arra lehet következtetni, hogy a 2001 végére kialakult helyzettel nem reálisan számoló eddigi gazdaságpolitika olyan mértékű és nagyságú többletkiadásokat vállalt az egyébként is romló költségvetési egyensúly terhére, amely önmagában is előrevetítette az infláció esetleges ismételt erősödését. További feszültségforrás a kormányzásra kerültek első száz napjára ígért gazdasági lépések teljesítése, miközben a remélt gazdasági növekedés még várat magára. A leköszönt kormányzat eddigi intézkedéseinek drasztikus megnyirbálása vagy az új koalíció ígéreteinek be nem tartása pedig egyaránt kedvezőtlen politikai következményekkel járna. A megtett intézkedések érvényesítése és az ígéretek teljesítése pedig valószínűleg meghaladja a gazdaság jelenlegi teljesítőképességét, így az inflációnak az utóbbi 4-5 hónapban tapasztalt csökkenési üteme megtörhet, sőt, átmenetileg az áremelkedés erősödése is valószínűsíthető.

A volt kormány a költségvetés és az államháztartás körül olyan homályt alakított ki, hogy nemcsak a kívülállók, de az egyes kormányzati szereplők sem voltak képesek abban eligazodni. A dolog azzal indult, hogy az 1998. évi költségvetés zárójelentésében 1998-ra számolták el a következő évben elkölteni szándékolt tételek egy részét, így az az évi államháztartási deficit 4,9 százalék helyett 6,7 százalékra módosult. 1999-ben és 2000-ben a gyors gazdasági növekedés, valamint a Magyar Fejlesztési Bank és az ÁPV Rt. körüli tranzakciók miatt a kimutatott és a valóságos államháztartási deficit még az elfogadható tartományban maradt. 2001-től azonban, részben a dekonjunktúra erőteljessé válása miatt, részben a választásokra kacsintgatva, de az anticiklikus gazdaságpolitikára hivatkozva a két évre készített büdzsé olyan helyzetet teremtett, hogy a költségvetés és az államháztartás tényleges állapotát szinte lehetetlenné vált reálisan megítélni. Az utóbbi hetekben a Pénzügyminisztérium által nyilvánosságra hozott költségvetési helyzet legalább egy százalékponttal magasabb hiányt jelez, mint a korábban hivatalosan közölt. A GKI Rt. 2001-re a kimutatott 3,3 százalékos hiánynyal szemben a ténylegesen, az EU-normák szerint számított államháztartási deficitet 5 százalékra teszi, és 2002-re erre rakódnak rá a leköszönő kormányzat tetemes kiadásokkal járó intézkedései és a hatalomra jutó pártok ígéretei.

Önmagában persze az államháztartás hiányának növekedése nem szükségképpen rossz. Magyarország esetében a hiány növekedésének mértéke és a kialakult aránya, valamint az okoz gondot, hogy 2004-2005-ben EU-tagok szeretnénk lenni, ehhez pedig az 5 százalékot meghaladó hiány már nem növelhető, sőt annak radikális, 3 százalék alá történő mérséklése a kívánatos.

Az államháztartás mostani és a választások utáni növekvő hiánya az infláció mérséklődését nem igazán segíti elő, sőt, éppen ellenkezőleg: a drágulás erősödése segítheti az államháztartás deficitjének kívánt mértékű csökkenését. A következő hónapok inflációjának várható alakulását azonban az államháztartás hiányán és annak kívánatos csökkentésén túl további tényezők nehezítik. Ezek egyike az előző években elhalasztott, de gazdaságilag indokolt áremelkedések kérdése. Ezek közül itt csak a földgáz árának rendezésére utalok, de megemlíthető a január 1-jéről elhalasztott, az üzemanyagokra számított jövedéki adó is stb. További nehezen megoldható problémát okoz, hogy 2001-ben a reálkeresetek 7-8 százalékkal nőttek, miközben a GDP emelkedése 3,8 százalékra mérséklődött. 2002 első hónapjaiban a reálkeresetek 11,8 százalékkal nőttek, miközben a bővülési ütem valószínűleg csak 2 százalék körül alakulhatott. 2002 egészére két számjegyű reálkereset-növekedésre számítunk, miközben a bővülés csupán 3 százalék körüli lehet. A következő egy-másfél évben az infláció alakulását a radikálisan emelkedő bérek befolyásolják leginkább.

A mostani helyzetben és a várható fejlemények tükrében az infláció elleni harcban talán a legfontosabb teendő egy reális és teljesíthető inflációs cél megfogalmazása. Az elmúlt kormányzati ciklusban ugyanis a várható infláció mértékét rendre 2-2,5 százalékponttal alacsonyabbra tették, mint az ténylegesen alakult. Ilyen arányú rendszeres eltérés már nem a remélt ármagatartást befolyásolja, hanem inkább dezinformál.

Kitekintve: 2003 végéig reálisan nem számíthatunk az államháztartási hiány jelentős csökkenésére, a 2002-ben magasra szökkent bérek és a termelékenység ettől elmaradó alakulása 2003-ban nem ad lehetőséget az infláció erőteljesebb csökkentésére. Külön probléma, hogy a rendezésre váró árkérdéseket a kormány mikor tűzi napirendre. Mindezeket figyelembe véve és az erősödő gazdasági konjunktúrát is belekalkulálva az erőteljes inflációmérséklődésre 2003 végéig aligha számíthatunk. Így a fiskális és a monetáris politika akkor lehet hatékony, ha nem irreális inflációs mutató elérését kergeti, hanem reálisan számol a várható gazdasági helyzettel és annak a pénzromlásra gyakorolt hatásával.