Európa török játszmája

Ez persze eddig is közismert volt, amiért most jobban az előtérbe került, az az a tény, hogy a szerdai bizottsági "bővítési stratégia" minden jel szerint mélyen hallgatni fog a törökök által legjobban várt kérdésről: arról, hogy mikor kezdődhet(né)nek meg a csatlakozási tárgyalások az EU és Ankara között. Akadnak uniós diplomaták, akik úgy vélik, hogy ha ezt a vonalat a tagországok is magukévá teszik, akkor a decemberi koppenhágai EU-csúcs nem annyira a bővítés, mint inkább a török konfliktus csúcsa lehet. Méghozzá több oldalról is.

A török politika az elmúlt években igyekezett elegyíteni a fenyegető megsértődés és a bazárszerű adok-kapok mentalitását: némi emberi jogi előrelépés a török oldalon, újabb apró, de biztató ígéret az EU-oldalon. A gond csak az, hogy az unió most már eléggé messzire elment a maga térfelén: gazdasági tekintetben ott a vámunió, csatlakozási tekintetben ott a hivatalos - jóllehet még "nem tárgyaló" - "tagjelölt" státus. Minden, ami ennél több vagy konkrétabb, veszedelmesen közel sodorhatja az uniót ahhoz a bizonyos ponthoz, ahonnan már nem lehet visszatáncolni, hanem igenis végig kellene csinálni egy nagyon fájdalmas tagfelvételi tárgyalássorozatot. Fájdalmasat, mert az EU nem engedhetné meg magának, hogy egy 60 milliós tagjelöltet pénzeljen éveken át a szükségszerűen bőkezűbb "előcsatlakozási alapból". És fájdalmas, mert minden korábbinál nagyobb megosztottságot vetítene elő az unión belül, lévén, hogy jócskán akadnak tagországok, ahol a török tagságról a belátható időn belül hallani sem akarnak.

Márpedig most Ankara nagyon belelovalta magát abba, hogy céldátumot akar a tárgyalások megkezdésére, az EU pedig nem volt kellően elzárkózó ahhoz, hogy az effajta várakozásoktól teljesen eltántorítson. Cserébe ha decemberben mégsem lesz dátum, annak jelentősége sokkal jobban felértékelődik majd. Egyfajta szimbólumnak - a török tagsági ambíciók semmibevételének, Törökország arculcsapásának és még sok hasonlónak - fog minősülni.

Mindez két területen is súlyos következményekkel járhat. A legnyilvánvalóbb a ciprusi kérdés: a szigetország megosztottságának legalább kozmetikai szintű enyhítése elképzelhetetlen Ankara hatékony bátorítása nélkül. Ennek híján az EU azzal a dilemmával találhatja szemben magát, hogy szögesdrótokkal kettéosztott "fél országot" vegyen-e fel - avagy az egész ciprusi bővítést jegeljék. Az utóbbi ránézésre is lehetetlen, mivel még nem akadt olyan görög politikus, aki ne lobogtatta volna meg a fenyegetést: Ciprus nélkül a görög parlament egyetlen más jelölt ország csatlakozását sem fogja ratifikálni. "Görög Ciprus" csatlakozása ugyanakkor - párosulva azzal, hogy nem született dátum a török tárgyaláskezdésre - Ankara szemében végképp a "nyílt szakítással" fog felérni, nem kizárva regionális hatalmi érdeklődésének újragondolását, akár még "török Ciprus" annektálását is.

Ez az a pont, ahol biztosra vehető az Egyesült Államok belépése a játszmába. Amerika számára már ma is Törökország az egyik kulcsállam az európai féltekén, amely attól függően, hogy melyik oldalra áll, meghatározó szerepet játszhat a közel-keleti olajkészletek ellenőrzésétől a terrorizmus elleni harc folytatásáig, de mindenekelőtt: az USA iraki játszmájának alakulásában. Már most látható, hogy Washington részéről a következő hónapokban mérhetetlenül meg fog nőni a nyomás az európai fővárosokra, hogy ne idegenítsék el Európától a törököket.

Erre mondta azt a napokban Brüsszelben egy magas rangú európai személyiség: megérett az idő arra, hogy az EU színt valljon: egyfelől tegye nyilvánvalóvá a közeli török tagság lehetetlenségét, másfelől ajánljon fel speciális státust és "különleges viszonyt" Törökországnak - hasonlatosan ahhoz, ahogy a NATO igyekszik meg is tartani, de mégsem "bevenni" Oroszországot -, beleértve ebbe az évi pénzügyi támogatások mértékének radikális megnövelését.

Ha mindez Koppenhágára elkészül, akkor talán még elkerülhető a felidézett válság. Valójában Brüszszelben mind többen kétlik, hogy e kettő közül bármelyikre valóban sor kerülhet.