Füstölgések a pisztoly körül

Mivel Colin Powell szerdai prezentációjában nem rukkolt elő Bagdad és a szeptember 11-ei terrortámadásokért felelős Al-Kaida közötti kapcsolatokat, vagy Washingtonra irányuló iraki rakéták kilövőállásba helyezését bizonyító konkrét argumentumokkal, úgy vélem, csupán azokat volt képes meggyőzni a háború szükségességéről, akiknek eddig sem voltak fenntartásaik.

Magam nem azért néztem kétkedéssel az amerikai külügyminiszter nagy médiacsinnadratta közepette előadott beszédét, mert azt már korábban bejelentette, hogy "füstölgő pisztolyra" ezúttal se számítson a világ, hanem azért, mert azok közé tartozom, akik eleve elfogadhatatlannak tekintik a preventív háború amerikai teóriáját, így annak Irakkal szembeni érvényesítését is. Még akkor is, ha Szaddám - miként egyébként sokan mások - rendelkezik tömegpusztító eszközökkel. Vagyis nem gondolom, hogy a tömegpusztító fegyverek birtoklása önmagában elfogadható casus belliként. Ehhez szerintem több kell, legalábbis az Amerika elleni támadás szándékának és e szándék megvalósítására képes katonai kapacitások (pl. interkontinentális hordozóeszközök) birtoklásának a tényleges bizonyítása.

Az Irak elleni támadás diplomáciai előkészítésénél sokkal fontosabbnak tartom, hogy végső szakaszához közeledik a háborús készülődés, az amerikai-brit haderő öböl-térségbeli felvonulása is. Paradox módon ez utóbbi - amely a hivatalos deklarációk szerint Szaddám Huszeint volt hivatott jobb belátásra és együttműködésre bírni - elsősorban a háború kapcsán tétova európai államok egy részét ösztönözte az amerikai háborús elszántság előtti meghajlásra. Ráadásul már azt megelőzően, hogy Powell "meggyőző bizonyítékait" megismerték volna. Ilyen értelemben a BT-beli fellépés egyfelől az amerikai közvéleménynek szóló szokásos üzenet volt, másfelől amolyan vészkijárat azok (elsősorban a vétójoggal rendelkező Franciaország) számára, akik nem vettek részt a Washington mellett kiálló európai országok kezdeményezésében. S akiknek már rég nem Irakról kell dönteniük, hanem a BT állandó tagjainak vétójogán alapuló nemzetközi rendről. Nevezetesen arról, fenntartják-e e jogrend működőképességének látszatát, vagy kimondják végre, hogy a rendszer nem működik az amerikai dominanciájú egypólusú világ erőviszonyai között.

Persze nincsenek illúzióim, nem gondolom, hogy a "király meztelen" elhangzik majd Irak kapcsán. Akik ugyanis kimondhatnák, azok saját magukat fosztanák meg a döntésben való részvételüknek még a látszatától is, most nem is beszélve a legitimáló döntések osztalékairól, jelen esetben azokról a lehetőségekről, amiket a világ második legnagyobb olajtartalékával rendelkező s hatalmas infrastrukturális és újjáépítési beruházási lehetőségekkel kecsegtető Irak jelent.

A kérdés tehát valójában csupán az, hogy a vétójoggal rendelkező ötök formailag hogyan tartják fenn jelentősebb arcvesztés nélkül a látszatot. Ezzel kapcsolatban az elmúlt napok manőverei a következő megoldás felé mutatnak. Az akadékoskodó állandó BT-tagok (Franciaország, Oroszország, Kína) megpuhítása érdekében a Bush-Blair tandem elfogadja a "legalistáknak" azt az értelmezését, mely szerint a támadás megindításához egy második - a fegyveres fellépést is kilátásba helyező - BT-határozatra van szükség, annak fejében, hogy Washington és a mögötte felsorakozók azt már nemzetközi mandátumként értékelhetik.

Ettől persze csupán a látszat lesz majd hitelesebb, nem pedig az azt fenntartani igyekvő BT, amely Irak kapcsán gyakorlatilag már attól a pillanattól kezdve saját létjogosultságának bizonyításáért küzd, amióta Washington nyilvánvalóvá tette, hogy Irakkal kapcsolatos törekvéseinek csupán alternatív eszköze-útja a világszervezet.