Vihar előtt? Gazdaságbiztonsági dilemmák az EU és Kína kapcsolatában

Úgy tűnik, rázósabb időszak elé néz az Európai Unió és Kína, legalábbis ami a gazdasági kapcsolatokat illeti. A viszony persze az elmúlt években sem volt felhőtlen, elég csak visszaemlékezni a Kínából származó elektromos gépkocsik importjára kivetett uniós vámokra, vagy a ritka földfémek exportjának kínai korlátozására 2025-ben, ami az EU-t is kifejezetten érzékenyen érintette. Talán ez utóbbi nyitotta fel az Unió és egyes tagországok vezetőinek a szemét arra, hogy az Ursula von der Leyen által 2023-ban meghirdetett „derisking” stratégia kevés értékelhető eredménnyel járt eddig. Ezt a felismerést tükrözi az a május végi közlemény is, amelyben az Európai Bizottság a Kínával fennálló kereskedelmi és beruházási viszonyt fenntarthatatlannak minősítette. 

Tény, hogy 2025-ben az EU rekord nagyságú, mintegy 360 milliárd eurós kereskedelmi deficitet hozott össze Kínával szemben, ami közel 20 százalékos növekedés az előző évhez képest. A kereskedelmi mérleg alakulásán túl azonban még látványosabban mutatja az eddigi „derisking” stratégia eredménytelenségét, hogy az EU gazdasági motorjának számító Németország függése a kínai importtól az olyan, kulcsfontosságúnak minősített ágazatokban is tovább nőtt, mint a lítium-ion akkumulátorok, napelemek, antibiotikumok vagy ritka földfémek. Az Európába érkező kínai közvetlen tőkeberuházások (FDI) értéke 2025-ben ugyan hét éve nem látott magasságba emelkedett, ugyanakkor egyre többen mutatnak rá annak kockázatára, hogy a kínai vállalatok a kontinensen létrehozott gyáregységeikkel csupán az EU-s vámokat igyekeznek megkerülni, az összeszerelési tevékenységen túl nem valósul meg érdemben technológia-transzfer, ezzel pedig összességében akadályozzák az európai autóipari vállalatok felzárkózását az elektromobilitás terén. 

Kína-Európai Unió gazdasági kapcsolatok szabályozása

Az elmúlt hónapokban ugyanakkor olyan új kezdeményezések körvonalazódtak Brüsszel részéről, amelyek kiterjesztenék a gazdaságbiztonsági szemlélet alkalmazását, és amelyek újabb mélypontot hozhatnak a Kínával való kapcsolatba. Ezek közül kiemelkedik az újra gondolt kiberbiztonsági jogszabály, amely visszaszorítaná a kockázatosnak ítélt külső szereplők részvételét az ICT ellátási láncokban. Ugyanakkor Kínában a szabályozás módosítására egyre inkább a vállalataik európai piacra való belépésének korlátozásaként tekintenek. Szintén a „derisking” szemlélet kiterjesztését tükrözi az egyelőre bizottsági javaslatként létező, az ipari kapacitások fejlesztéséről szóló kezdeményezés (Industrial Accelerator Act), ami gyakorlatilag kizárna számos kínai céget a közbeszerzési eljárásokból, emellett pedig összehangolná az EU-n kívülről érkező befektetések gazdaságbiztonsági ellenőrzését. A Bizottság egy olyan szabályozást is mérlegel, amely kötelezően előírná egyes kritikusnak ítélt szektorokban működő európai vállalatoknak, hogy legalább három beszerzési forrással dolgozzanak, így védekezve az ellátási láncok zavaraiból adódó kitettség ellen. Végül, de nem utolsó sorban öt uniós tagállam májusban közösen szorgalmazta, hogy az EU erőteljesebb eszközökkel védje meg piacát azoktól az országoktól, amelyek rendszerszinten hoznak létre ipari túlkapacitásokat. Bár Kínát közvetlenül nem említették, nem nehéz felismerni, hogy az ázsiai ország ellen irányul elsősorban a javaslat. Ennek megfelelően a kínai állami média már a fenti javaslatok felmerülését is protekcionizmusnak minősítette, és megtorló intézkedések emlegetésével reagált, a problémák okaként pedig az EU ipari hanyatlását jelölte meg. Ezzel párhuzamosan a pekingi vezetés megtiltotta a kínai gazdasági szereplők számára, hogy együttműködjenek az Európai Unióval a Nuctech vállalat feltételezett állami támogatásának kivizsgálásában. Ez jelentette az első esetet, amikor Peking a közelmúltban a, „jogellenes területen kívüli intézkedések” ellen bevezetett szabályozást alkalmazta.

A fentiekből látható, hogy narratívák és szabályozások harca kezd kibontakozni, melyben a két fél közül az EU érezheti magát inkább sarokba szorítva. A Kínával szembeni kereskedelmi deficit látványos növekedése ugyanakkor csak a jéghegy csúcsa, az EU számára az alapvető kihívás a kínai gyártóipar fejlődésének üteme, és mindaz, amit ez Európa ipari versenyképességre nézve jelent. Az európai politikusokon egyre nagyobb a nyomás, hogy megoldással szolgáljanak, a fent említett kezdeményezések pedig segíthetnek valamelyest védeni az európai ipart a kínai versenytől, ugyanakkor könnyen egyfajta szabályozási adok-kapok indulhat be Brüsszel és Peking között. Ha Kína a saját gazdaságszerkezeti torzulásainak következményeit más országokra hárítja, akkor számolnia kell azzal, hogy kereskedelmi partnerei – és nem csak az EU – logikus lépésként igyekeznek megvédeni saját piacaikat, amit az eddigi gyakorlat alapján minden bizonnyal Peking retorziója követ, ezzel pedig minden adott egy újabb kereskedelmi háborúhoz, amivel végső soron egyik fél sem járna jól. Az Európai Uniónak szembe kell néznie azzal, hogy továbbra sincs egységes terve arra nézve, hogyan kezelje Kínát. Már a 2019-ben megfogalmazott stratégia sem tudta egyértelműen lefektetni az irányt, az EU külpolitikai környezete pedig azóta még bonyolultabbá vált.

 Kína részéről pedig egy olyan modell felé való elmozdulás lehetne előremutató, amely figyelembe veszi Brüsszel és a tagországok félelmeit, és nem növeli a rájuk nehezedő nyomást, hanem az EU-ba telepített, európai partnerekkel közösen megvalósított gyártást, kutatás-fejlesztést és az európai munkaügyi jogszabályoknak és normáknak való megfelelést preferálja.