"Az idei az egyensúlyozás éve lesz"

Az uniós csatlakozással összefüggésben megkerülhetetlen a versenyképesség. A kamara e tárgyban készített száznapos programjában is ez került az első helyre.

Magyarország versenyképessége a szomszédos államokéval összevetve romlik. Ez részben természetes folyamat eredménye, részben nem megfelelő gazdaságpolitikai lépések következménye. Természetes, mert versenyképességünk a 90-es években a jó munkakultúrájú, ám alacsony bérű munkaerőre épült. Másik előnyünk az adókedvezményekben rejlett, a harmadik a privatizációban. Mára ezek a tényezők eltűntek. Nő a munkaerő ára, emelkednek a költségek, megszűnnek az adókedvezmények, elfogyott a privatizációs tartalék. Új előnyöket kellene találni, amelyek miatt idejönnének a befektetők.

Elemzők állítják: Közép-Európában kiemelt szerep jut az adók versenyének.

Az adóterhelés a versenyképesség fontos eleme. Ha az állam képtelen csökkenteni kiadásait, növelnie kell az elvonásokat. Hogy ennek érdekében akár látványosan, akár "titokban" növeli az adókat, esetleg kevesebbet oszt vissza, közömbös. Egy biztos: minden adótörvényvita itt a piros, hol a piros játék. Az állam azt állítja, csökkenti az adóterhelést, de amit itt ad, azt ott elveszi. Ma az állami újraelosztás mértéke ötven százalék körüli, miközben Szlovákiában, Lettországban, Észtországban, Szlovéniában 40-42 százalékos.

2003 őszén a kamara 250-300 milliárdos kiadáscsökkentést, 100 milliárdos adócsökkentést és a közszférában 50-70 ezer fős létszámleépítést javasolt. Mi lett ennek a következménye?

Javaslatainkat most hajtják végre. Kezdetben folyt tovább a szavazatvásárlás politikája, amely három éve zajlik. Egymásra licitálnak a pártok. Mindegyik többet akar adni olyasmiből, aminek már nincs fedezete. A kormány végül rádöbbent, hogy tarthatatlan a helyzet. Mi történt? Szeptemberben jött egy 88 milliárdos megtakarítás, decemberben egy 35, most egy 120 milliárdos. Összesen 243 milliárd. A vége még nem látszik, de igazi eredménye sincs. Részletekben próbálják levágni a macska farkát. Ha egyszerre csinálják, bár lett volna társadalmi elégedetlenség, de mára minden elcsitult volna. Elégedetlenség így is van, és az emberek azt is érzik, hogy ami történt, kevés. Ami a foglalkoztatást illeti: az nem megy, hogy azért csökken a munkanélküliség, mert a közszférában jobban növekszik a foglalkoztatás, mint ahogyan a versenyszférában csökken. Az egyetlen megoldás: nem a létszámot, hanem a bér- és megbízásidíj-tömeget kell csökkenteni.

Programjukban olvashatunk a párhuzamos intézmények megszüntetéséről. Mire gondolnak?

Az államigazgatás működtetése sokba kerül. A megszorítás önmagában semmit sem ér, mert az igény megmarad. Ha változtatni akarunk, át kell alakítani a struktúrát. Meg kell nézni, milyen állami feladatok vannak. Amire szükség van, hatékonyabban kell működtetni. Amire nincs, azt meg kell szüntetni.

Mi az, amire nincs szükség?

Vegyük a kereskedelemfejlesztést. Ezzel ma három cég foglalkozik: az ITDH, az Agrármarketing Centrum és a Magyar Turizmus Rt. Ezek a költségvetés 16-17 milliárd forintjába kerülnek, noha nincs racionális oka, hogy a három céget külön tartsuk. Persze, a három cégben van három felügyelőbizottság, három igazgatótanács, és három helyen van puha pályázati pénz, tízmilliárdos nagyságrendben. Ez csak egy példa. A nyugdíjbiztosításról, az egészségügyről, az államigazgatás egészéről nem is beszéltem.

Ma igen fontos a szakképzett munkaerő kérdése. Milyenek az esélyek a szakképzési rendszer modernizálására?

A szakképzésre fordított pénzek lassan térülnek meg. A kamara lehetőséget kapott, hogy tizenhat gyakorlatigényes szakma esetében koordinálja a vizsgarendszert. A követelményeket 2004 szeptemberétől vezetjük be, a szisztéma 2005-től válik általánossá. Praktikusan 2009-ben állnak először munkába azok, akik az új rendszer alapján kezdtek tanulni. Erősítjük a tanulóképzést is, amelynek programját 2000-ben indítottuk. Akinek a tanulóképzésben van stabil, gyakorlati képzési helye, 90 százalék fölötti eséllyel a szakmában marad. Akik nem vesznek részt ilyenben, kétharmad részben lemorzsolódnak. A tanulóképző-hálózatot ötezerről felfejlesztettük 14 ezerre, és föl akarjuk tornászni 40 ezerre.

Míg a felsőoktatásban részt vevők száma lendületesen emelkedik, a szakképzetteké csökken.

Halljuk, a világban nő a felsőfokú végzettségűek aránya. Ez igaz, de más a struktúra. A fejlett országokban moduláris képzés van. A szintek egymásra épülnek. Ha valaki jogásznak készül, két év alatt kiképzik jogi asszisztensnek. Ha ekkor úgy dönt, dolgozni kezd, máris szüksége van rá a gazdaságnak. De ha közgazdászt képezek, és pénzügyi-számviteli technikust egyáltalán nem, mi lesz? Egy bank felvesz száz embert egy évben, ám közülük kilencvenet a pénztárablaknál akar foglalkoztatni. Ehhez az érettségi kevés, a diploma sok. Sok ember frusztrált, hiszen túlképzett az álláshoz, amelyet talál, és a gazdaságnak is sokba kerül. A gazdasági igények figyelembevétele nélkül képtelenség jó felsőfokú szakképzést csinálni.

Programjukban előkelő hely jut a környezetvédelemnek.

A környezetvédelemben nagy tömegű beruházásra kell számítani, ami a vállalkozásoknak óriási lehetőség a fejlődésre. A környezetvédelem területfejlesztés is. A politika kétarcú e téren. Azt mondja: be kell vonni a területfejlesztésbe a gazdasági szereplőket. Meg is állapodtunk, hogy a kamarák és a munkaadói szervezetek visszakerülnek a területfejlesztési tanácsokba, ám az elkészült előterjesztésből az ezt biztosító passzusok hiányoznak. A politika abban érdekelt, hogy a beruházásokat a politikai preferenciák mentén döntse el. Nem szeretné, hogy bárki kívülről beleszóljon. Mindig azt mondja, kész figyelembe venni a gazdasági szereplők véleményét és igényeit, de amikor konkrétumokról van szó, elfelejti ezt az ígéretet.

Ez a kettősség gyakran felmerül. Tényleg: bevonják a kamarát a jogszabály-előkészítésbe?

A politika felső szintjén mély és folyamatos a párbeszéd. Az előző és a mostani kormány miniszterelnökével és minisztereivel is gyakran találkoztam és találkozom. Jó néhány dolog úgy alakult, ahogyan szerettük volna. Más kérdés, hogy a politika sokszor találkozik olyan igényekkel, amelyek miatt ésszerű és racionális döntéseket nem tud, nem akar meghozni. Abban, mit kellene tenni, a legtöbbször egyetértünk, de nemegyszer minden másképpen alakul.

A Medgyessy-kormánynak van gazdaságpolitikai víziója?

Minden kormányváltáskor megváltozik a gazdaságpolitika, s lerombolják az előző eredményeit. Igaz, a koncepcióváltás nem mindig a választások évében megy végbe. Két modell van: az exportvezérelt és a belső fogyasztást ösztönző. A magyar GDP-növekmény 60 százaléka exportvezérelt tartalom eredménye, 40 százaléka belső fogyasztásból fakad. Akkor lehet jó gazdaságpolitikát csinálni, ha a két elemet folyamatosan egyensúlyban tartják. Az elmúlt tizenöt évet áttekintve kitűnik: 96-ig tartott az első stabilizációs időszak, majd 96 végétől az exportvezérelt modellt tükrözte a gazdaságpolitika. 2000-ben álltunk át a belső fogyasztást ösztönző modellre, ami a tavalyi év végéig tartott. A Medgyessy-kormány átvette ezt, meg is fejelte, és nehezen tud kiszállni belőle. Egyébként a jelenlegi kabinet érdeme a magyar társadalom szempontjából, hogy jelentősen növelte a reálbéreket. Igaz, megbillent a rendszer, jöttek a problémák. A kormány kényszerpályán mozog.

Mi a megoldás?

Három út lehetséges. A baloldal szeretné továbbvinni a jóléti rendszerváltást, az osztogatás gyakorlatát. Nem megy. A másik az ortodox neoliberális csomagra épül. Ennek az elméleti előkészítése javában zajlik. A harmadik út a kettő között van. Csökkenteni a kiadásokat, a teljesítményekhez igazítani a kiáramoltatást, de nem tenni drasztikus lépéseket. A gazdaság rendbe hozásához nem elég 50, 100 vagy 200 milliárdos csomag. Strukturális reformok kellenek. Az újraelosztási arányt le kell szorítani 40 százalékra. Az oktatás, az önkormányzatok, az egészségügy, a nyugdíjbiztosítás reformját végre kell hajtani.

Ebben a ciklusban ehhez túl sok választást tartanak.

Igaz. Ennek ellenére, ha nem jön egy felelős politikusnemzedék, amely hajlandó a radikális lépésekre és képes vállalni a súlyos népszerűségvesztést, nem lesz racionálisan működő Magyarország. A társadalom kezd megérni arra, hogy igazat mondjanak neki. Eljön az idő, amikor nem az nyer majd, aki a legtöbbet ígéri, hanem az, akiről elhiszik, hogy végrehajtja, amit ígért.

A kamarának nem sikerült elérnie központi támogatása emelését. Feladataik ellátására lesz pénz?

A kormány is tudja, hogy több költségvetési forrásra van szükségünk. Most azonban azt mondja, pénz nincs. Nem vitatjuk: a finanszírozást a feladatokhoz kell igazítani. A kamarák a gazdaság érdekében tevékenykednek, ezért valakinek fizetnie kell. A tagdíjakon keresztül nem megy, kötelező tagság nem lesz.

Fel sem merül?

Nem. Rettentően visszavetné a kamarák társadalmi elfogadottságát. A presztízsünk nő, 45 ezer önkéntes tagunk biztosítja legitimitásunkat. A tagdíjak radikális emelése sem jöhet szóba, ezért kellenek a központi források. A kamara 90 millió forintot kapott 2004-re. Az említett kereskedelemfejlesztési cégek 17 milliárdot.

A vállalkozások európai uniós felkészítésében hol tartanak?

Tavaly ősszel a GKM-mel közösen elindítottunk egy programot az uniós információk ismertetésére. Elértünk 20 ezer vállalkozást. A következő lépés az uniós pályázatírás feltételrendszerének javítása lehet. Javasoltuk: regisztrálják a pályázatírásban részt vevőket, mert a műfajnak nagy lesz a konjunktúrája, és így sok csalást meg lehetne előzni. Az ötlet tetszett, ám most ott tartunk: az államigazgatás saját hálózatot akar kiépíteni.

Milyen a kamara viszonya a munkaadói érdekképviseletekkel?

A kamara sajátos szereplő a "piacon". A kötelező kamaránál nem volt jelentősége, tagjai mennyire állnak mögötte. Ma már muszáj olyan érdekérvényesítő erőként megjelennünk, aminek köszönhetően a vállalkozások belépnek hozzánk. Ez versenyhelyzetbe hoz bennünket a munkaadói szervezetekkel. Amikor a makrogazdaságról beszélek, azt úgy éli meg egy-két vezető, hogy az ő pályáján játszom. Ez nem így van. A tagokat akarjuk meggyőzni: szükség van ránk. Minden munkaadói szervezettel együttműködésre törekszünk. Vannak sikereink: a VOSZ-szal közösen csináltuk a Széchenyi-kártyát, amelyet ma már több mint 10 ezer vállalkozás birtokol. A rendszerváltozás óta ez a legsikeresebb gazdaságpolitikai program.

Tavaly decemberben azt mondta, 2003 a kijózanodás éve volt. 2004 minek az éve lesz?

Az egyensúlyozásé. A kormány arra törekszik majd, hogy minden lépést megtegyen, amely a befektetések, a működő tőke szempontjából szükségszerű, de nem szánja el magát drasztikus, határozott és egyértelmű reformokra.