Szerbiai dilemmák

n A világ akkoriban elsősorban azon döbbent meg, hogy a belgrádi parlamentbe két olyan politikai formáció is bekerült - a Szerb Szocialista Párt (SSP), illetve a Szerb Radikális Párt (SRS) -, melynek szellemi, illetve tiszteletbeli vezetője (Szlobodan Milosevics, illetve Vojiszlav Seselj) ma a hágai nemzetközi Jugoszlávia-törvényszék fogdájának lakója. Mi több, Seselj radikálisai, 82 mandátumot szerezve a 250 fős szerbiai parlamentben, meg is nyerték a decemberi választásokat, amelyen a szavazásra jogosultak 60 százaléka vett részt. Vagyis győzelmüket ezúttal aligha lehet megkérdőjelezni azzal, hogy túl alacsony lett volna a voksoláson való részvétel aránya, mint volt egyébként a novemberi elnökválasztáson (38 százalék), amely már jól jelezte a radikálisok várható előretörését. A 21 mandátumot szerző szocialisták viszont azzal adtak fricskát politikai ellenfeleiknek és a világnak, hogy listájukon képviselői helyhez "juttatták" Milosevicset, akit 2000 októberében takarított el a politikai színpadról az akkoriban még egységes szerbiai demokratikus ellenzék (DOS). Lényegében tehát ugyanazok, akik személyes torzsalkodásaik és programvitáik miatt ma 124 mandátummal, de három különálló pártként vannak jelen a parlamentben. Az 53 mandátumot szerzett, Vojiszlav Kostunica egykori elnök vezette Szerbiai Demokrata Pártról (DSS), a 37 képviselői helyet szerző Demokrata Pártról (DS), a meggyilkolt Zoran Gyingyics kormányfő egykori pártjáról, illetve a DOS értelmiségi holdudvarából megalakult liberális G17-ről (34 mandátum) van szó. Rajtuk kívül az ötszázalékos parlamenti küszöböt csupán az Új Szerbia (NS) nevű formáció és a legrégebbi szerb ellenzéki párt, a Vuk Draskovics vezette Szerb Ellenállási Mozgalom (SPO) koalíciója volt képes átlépni, ők 23 fős frakcióval bírnak a törvényhozásban.

Jóllehet a parlamenti matematika alapján elméletileg többfajta koalíció is elképzelhető lenne Belgrádban a radikális szocialistától egy szélesebb többségi (DSS-DS-G17-SPO-NS), vagy szűkebb kisebbségi (pl. DSS-G17 vagy DSS-G17-SPO-NS) ellenzéki öszszefogáson keresztül egészen a "nemzeti egység koalíciójáig", jelenleg úgy tűnik, mintha mindenki inkább menekülni igyekezne a kormányalakítás felelősségétől. Nem véletlenül. Szerbia jelenlegi helyzetében ugyanis olyan erős kormányt igényelne, amely következetes reformpolitikát folytat, keményen fellép a korrupcióval és bűnözéssel szemben, modus vivendit talál Koszovó és Montenegró kérdésében, s mindehhez sikerül nemzetközi támogatást is szereznie. Ráadásul mindezt egy olyan helyzetben kellene elérnie, amikor nem számíthat minősített többségre a parlamentben, mi több, igen erős ellenzékkel kell szembenéznie. Vagyis a következő szerb kormánynak felettébb nagy az esélye, hogy politikai értelemben betlizzen, s helyzetbe hozza ellenzékét. Nagy valószínűséggel éppen a radikálisokat, akik egyes vélemények szerint a következő választásokon - ha a dolgok úgy mennek tovább, mint az elmúlt három évben - a szocialistákkal együtt akár többséget is szerezhetnek a szerb törvényhozásban. Éppen ezt megakadályozandó, számos elemző komolyan úgy véli, s ezt látja megerősítve a szerb parlament elnökének február 4-i (SSP-támogatással történő) megválasztásában is, itt és most van az ideje annak, hogy lelepleződjön a radikálisok és a szocialisták populizmusa, vagyis addig kerüljenek inkább kormánypozícióba, s derüljön ki tehetetlenségük, amíg komoly demokratikus ellenzékkel kell szembenézniük a parlamentben.

Bevallom, magam korántsem vagyok ebben olyan biztos. Egyrészt, mert aggódom amiatt, hogy a szocialisták és a radikálisok esetleges hatalomba való visszatérése komoly visszarendeződést indíthat el a szerbiai politikai életben, alig három évvel a 2000. októberi "bársonyos forradalom" után. Másrészt, mert a szóban forgó pártok nem csupán a kormány és az államapparátus kulcspozícióit foglalnák el, de lehetőségük lenne például az önkormányzatok kiéheztetésére is, ami további feszültségeket gerjesztene egy olyan országban, ahol az ötszázalékos parlamenti küszöb eleve megfosztotta a kisebbségeket (s nem csak a magyarokat) a parlamenti képviselet lehetőségétől. Végül harmadrészt és legfőképp azért nem, mert egy ilyen megoldás elsősorban az önmagukat szerb demokratikus erőknek tekintő pártokról állítana ki lesújtó bizonyítványt, alapjaiban kérdőjelezve meg mindazt, amiért s aminek nevében 2000 októberében hatalomra emeltettek.