Mata Hari vagy harakiri

Mindjárt itt van elsőként az a kérdés, hogy a mi Sz. I.-nk valóban Mata Hari volt-e, vagyis tényleg folytatott-e kémtevékenységet, s ha igen, mihez jutott hozzá (a sajtó sugalmazása szerint az összes magyarigazolvány-tulajdonos személyi adatához, illetve nem nyilvános kuratóriumi jegyzőkönyvekhez), honnan szerezte ezeket (a sajtó szerint a Határon Túli Magyarok Hivatalától), kinek adta át, illetve hova juttatta el (állítólag Romániába és Ukrajnába) és így tovább? Ám meggyőződésem szerint ez az ügy a magyar népesség egy egészen szűk kis csoportjára tartozik, nevezetesen a titkosszolgálatokra és azokra, akikkel szemben a szolgálatoknak jelentési vagy beszámolási kötelezettségük van. Egy másik - szaftossága miatt példányszámnövelő - ügy a szépséges kémnő történetén belül Sz. I. és magas kormányzati tisztségviselők állítólagos "intim kapcsolatba kerülése", amit azonban jómagam elsősorban magánügyként kezelek, illetve szívesen meghagyok a bulvár- és ágyhírekre éhes közönségnek. Amennyiben pedig a két ügy (ti. a kémkedés és az intimkedés) esetleg összekapcsolódik valahol, úgy a történetnek ezt a szálát megint csak titkosszolgálati kérdésnek tekintem. Vagyis olyannak, amihez nekünk, egyszerű halandóknak nem sok közünk lehet.

Amit itt és most valóban az én ügyemnek tekintek, az igazából nem Sz. I. Mata Hari-sztorijához és intimkedéséhez, mint inkább ennek hazai kezeléséhez kötődik. Mi több, még csak nem is a mi "kémnőnkre" vagy éppen a vele hírbe hozott magas kormányzati tisztségviselőkre nézve felettébb kínos.

Mert mi is történt valójában?

Hétfőn a Magyar Nemzet egy olyan címlapsztorival vezette be a hírpiacra Sz. I. történetét, amelynek adataival kapcsolatban még a laikus számára is gyorsan kiderült, hogy titkosszolgálati dokumentumokból származnak. Márpedig e dokumentumokat - legalábbis a hatályos magyar törvények szerint - csak és kizárólag az arra jogosultak ismerhetik. Jelen esetben a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) illetékesei, illetve azok, akikkel szemben az NBH-nak jelentési vagy beszámolási kötelezettsége van. Köztük vannak természetesen a parlament illetékes bizottságának tagjai is, akik mind a Magyar Nemzet, mind pedig a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter szerint megismerték Sz. I. történetét a hivatal éves beszámolójából. Az arra jogosultakat, vagyis a nemzet biztonságának letéteményeseit viszont szigorú törvényben szabályozott titoktartási kötelezettségek terhelik mindenütt. Mi több, fel is esküsznek erre. Ezért van azután, hogy a normálisan működő demokráciákban az ilyen - egyébként azért nem olyan ritka - eseteket elegánsan, csendben, a közvélemény és a sajtó nyilvánossága nélkül szokták lerendezni. A legtöbb helyen a hivatalosságok még utólag sem nyilatkoznak az ilyen esetekről, s meghagyják ezt a történelmi memoárirodalomnak. Eleddig és e tekintetben ilyen normálisan működő demokráciának tűnt számomra Magyarország is, az ilyen "kiszorítósdikat" ugyanis sikerült csendben, kulturáltan, a nyilvánosság bevonása nélkül megoldaniuk szolgálatainknak. Mert persze ne legyünk naivak, s ne higgyük, hogy az elmúlt tizenöt évben Sz. I. volt a debütáló csábos kémnő hazánkban.

És itt a mi kis kémtörténetünknek az a pontja, amely számomra jelenleg a legfontosabb ügy: nevezetesen, hogyan jutottunk el odáig, hogy már az ilyen, a nemzet biztonságát érintő problémákat sem tudjuk normális, európai módon kezelni. Természetesen bennem is felmerül a kérdés: vajon ki a felelős azért, hogy Sz. I. történetéből címlapsztori lett? Talán egy fizetését keveslő, a hivatali ranglétrán gyorsabban avanzsálni kívánó, főnökén bosszút állni akaró elégedetlen titkosszolga? Őszintén szólva, titkon azt szeretném, ha így lenne. Azt ugyanis elképzelni sem merem, de legfőképp nem akarom, hogy egy ilyen nemzetbiztonsági és politikai harakirit egy buta, pártpolitikai indulatoktól fűtött magyar parlamenti képviselő követhet el.