Öt gazdasági sokk, amely megrázta Németországot

Az 1995-2005 közötti időszakban a német GDP mindössze 14,6 százalékkal növekedett, miközben a régi tagállamok gazdaságai átlagosan 24, az USA 39,9 százalékkal, míg a globális átlag ugyanezen időszak alatt 45,6 százalék volt. Az egyik elmélet - amelyet a kormányzó szociáldemokraták elnöke, Franz Müntefering vall - arról szól, hogy Németország már most ott tart, ahol a többiek még csak lenni szeretnének. Ez az elmélet egyáltalán nem meggyőző. Az egy főre eső jövedelmek tekintetében több EU-tagállam - Írország, az Egyesült Királyság, Hollandia, Franciaország - az utóbbi időben hagyta le Németországot, amelynek a gazdasága mindegyiküknél lassabban növekszik.

Egy másik, jóval valószerűbb elmélet szerint az utóbbi 15 évben különféle külső kihívások és sokkhatások érték egyidejűleg a német gazdaságot, amely ezekre - a rugalmatlan szabályozás, a túlméretezett jóléti rendszer és a számos kötöttséggel működtetett munkaerőpiac miatt - nem tudott megfelelően válaszolni, és problémákba ütközött. Ez elmélet Arnold Toynbee azon megállapítását tükrözi, amely szerint a birodalmak azért omlanak össze, mert nem tudnak reagálni a külső kihívásokra.

Az első sokkhatás az egyre intenzívebbé váló globalizáció volt, amely az alacsony bérű térségek erős versenyét hozta magával. Kína tízszer akkora, mint Japán, versenytársként pedig ez utóbbi is nehezen volt kezelhető. A német precíziós szerszámok és optikai eszközök például akkor veszítették el a versenyelőnyüket, amikor a japánok megjelentek az adott piaci szegmensben.

A német gazdaságot érő második sokkhatás az európai integráció elmélyítése volt, beleértve új északi és a déli tagállamok felvételét. A belső határok lebontása meghozta a piacméretek növekedését és a méretgazdaságossági viszonyok várt javulását. Ez a folyamat azonban a kisebb tagállamokat jobban segítette, mint a nagyokat, ilyen formában a német gazdaságnak több versenyt hozott. Elég itt utalni a Nokia sikereire, amelyekkel ki tudta használni a méretgazdaságosságból adódó előnyöket, szemben a Siemensszel, amely feladni kényszerült a mobiltelefon-üzletágat.

A harmadik sokkot az euró bevezetése okozta, amely meghozta a hosszú lejáratú kamatok gyors konvergenciáját. Ezek azelőtt az egyes tagállamokban akár 5-7 százalékponttal is meghaladták a németországi szintet. Miután az euróövezetben eltűntek az árfolyamkockázatok, a befektetők már nem kértek kockázati kamatfelárat, és immár ugyanazon kedvező feltételekkel folyósítottak hiteleket, mint amelyek korábban csak Németországnak voltak fenntartva. Mindez jó

Európa számára, mert javul a tőkeallokáció hatékonysága, ennek folytán a fejlesztési források a kedvezőtlen adottságú régiók felé áramlanak. A német gazdaság azonban szemlátomást nem sokat profitál az egészből.

A negyedik sokkhatás a keleti bővítés formájában jelentkezett, s ez jelentős befektetési és kereskedelmi lehetőségekhez juttatta az új tagállamokat, egyúttal azonban masszív, alacsony bérű versenyt támasztott. A tavaly felvett tíz új tagállamban az átlagos bérszínvonal csak mintegy 14 százaléka a nyugat-németországinak. Az alacsony bérű verseny jelentős mértékű kiszervezést váltott ki, ennek során a német cégek úgy tudták megőrizni a versenyképességüket, hogy csökkentették az otthoni munkaerő iránti igényüket.

Az ötödik sokkot a német újraegyesítés okozta, amely pusztán gazdasági szempontból kudarcnak értékelendő. Az egy foglalkoztatottra eső GDP a keleti tartományokban 1996-ban még a nyugati szint 61 százaléka volt, ma ez már csak 59 százalék. A volt NDK-s körzetek lassabb növekedése az össznémet átlagot is lehúzza, az állami forrásokra irányuló erőteljes igény pedig hatalmasra duzzasztja a deficitet és az államadósságot. A gyenge fiskális pozíció emellett aláássa a befektetői bizalmat, s ennek következményei nyilvánvalók.

Mind az öt sokkhatás történelmi folyamatokon alapul, amelyek előnyösek a világ számára, problémásak viszont Németország esetében, ahol mindenekelőtt a munkaerőpiacot kellene rugalmasabbá tenni, hogy élénküljön a növekedés, és az ország szembe tudjon nézni a kihívásokkal. A dolgozók csak akkor tudnak ismét versenyképesek lenni a mai nemzetközi környezetben, ha a bérek lefelé is elmozdulhatnak, és csak így nyílik kilátás a foglalkoztatási viszonyok javítására és a humánerőforrások maximális kiaknázására. A szeptemberben megválasztandó kormány azt kapja feladatul, hogy a választókat szembesítse az ország valós helyzetével, és végrehajtsa a szükséges reformokat. Csak ezt követően tudhatjuk meg, hogy Németország megfelel-e a Toynbee által megfogalmazott kihívásnak.