A Kaczynski fivérek és a külpolitikai mátrix

Az előzetes politikusi nyilatkozatok alapján nagyjából ebben foglalhatók össze azok a veszélyek, amelyekkel a vasárnapi választásokon hatalomra került új kormánykoalíció leendő külpolitikája kapcsán számolni lehet.

Mindezzel nem az ördögöt kívánom a falra festeni, hiszen azt magam is tudom, hogy ellenzékben és a választási kampány során tett nyilatkozataikat a politikusok - ha tapasztaltak - kormányra kerülve mindig villámgyorsan megszelídítik, különösen, ha külpolitikáról van szó. Persze megszelídítik akkor is, ha nem tapasztaltak, ám ez esetben kissé lassabban, így fennáll a veszélye, hogy belelépnek a külföldi partnerek néhány kellemetlen pofonjába. Bevallom, emiatt komolyan féltem az új lengyel koalíciót, amely egyrészt mindenfajta előzetes tapasztalat nélkül fog bele a külpolitika-csinálásba, másrészt ráadásul valami fordulatot is produkálni kíván ezen a téren. Épp ez utóbbitól tartok leginkább. A lengyel külpolitikának ugyanis régóta stabilak és kiszámíthatók a törekvései: Lengyelország pozícióinak erősítése az Európai Unión belül; az ország EU-n belüli formális nagyságrendje és a tényleges képességei közötti összhang megteremtése; az Egyesült Államokkal kialakított stratégiai partnerség fenntartása; az ukrán uniós aspirációk támogatása, a belorusz demokratizálódás európai támogatásának ösztönzése, illetve a lengyel-orosz kapcsolatokban jelentkező problémák és konfliktusok (pl. a Balti-tengeren tervezett gázvezeték vagy a kereskedelmi korlátozásokról folyó vita) európaizálása. Ha pedig ezek stabilak és állandók, akkor az új koalíció által ígért fordulat mindenekelőtt a külpolitika stílusát, illetve az ezeken kívül eső kérdéseket érintheti.

Ha abból indulunk ki, hogy a vasárnapi győztesek korábban a lengyel nemzeti érdekek unión belüli erélyesebb érvényesítéséért szálltak síkra, akkor valószínű, hogy Varsó a jövőben az eddigieknél is keményebb próbál majd lenni. Az uniós büdzsévitában - ahol az új lengyel koalíció a mérleg nyelve szeretne lenni - például feltétlenül számolniuk kell azzal, hogy a 2006 tavaszára datált döntő ütközetet Párizs, Berlin és London vívja majd meg. Egyetértés mutatkozik a koalíciós partnerek között abban is, hogy Brüsszeltől pontosabb menetrendet kell kicsikarniuk Ukrajnának az unióhoz való közeledésére vonatkozóan, illetve el kell érniük, hogy az EU regionális fejlesztési alapjai mindaddig fennmaradjanak, amíg jelentős gazdasági különbségek állnak fenn Lengyelország és régebbi EU-tagok között. Komoly vita tárgya lesz viszont a PiS és a PO között az, hogy milyen álláspontot képviseljen Lengyelország az unió jövőjével kapcsolatban. Míg ugyanis a PO a politikai Európa felé mutató közösségi modell mellett áll ki, a PiS az államok föderációja nélküli gazdasági integrációt preferálja, politikai értelemben pedig (persze a Lengyelországot is magában foglaló) "erősek Európájának" a híve.

E fenti tétellel nem is lenne semmi baj, ha az új lengyel koalíció képes lenne tartósan elfogadtatni saját "nagyhatalmiságát" az Európai Unió még nagyobb nagyhatalmaival, vagy legalább néhánnyal ez utóbbiak közül. Ám erre jelenleg igen kevés az esélye Varsónak. Az utóbbi időben nem túl szívélyes lengyel-német viszony például már a választások előtt is számos kritikus megnyilatkozást váltott ki nem csupán a nemzeti retorikát preferáló PiS, de még a mérsékeltebbnek tekintett PO egyes politikusaiból is. A német választások kapcsán pedig az új lengyel koalíció pártjai egész egyszerűen elszámították magukat, amikor azt hitték (mi több, beszéltek róla), hogy egy olyan többségi CDU-FDP-kormány jön majd létre Berlinben, amely fellendíti a német gazdaságot, rendbe hozza a német-amerikai viszonyt, s legfőképpen új keleti politikát hirdet, véget vetve a Lengyelországot irritáló Schröder-Putyin barátságnak.

Az új lengyel vezetés számára Nagy-Britannia legfeljebb taktikai szövetségesként jöhet számításba (pl. a szolgáltatások liberalizációja kapcsán), de stratégiai partnerként aligha. A két országnak ugyanis merőben eltérő a helyzete (Varsó nem tud "kicsit az unióban, kicsit azon kívül" politikát folytatni), ráadásul alapvető kérdésekben eltér az unión belüli brit és lengyel álláspont. Elég megemlíteni a közös mezőgazdasági politikát (London megszüntetné, Varsó ragaszkodik hozzá) vagy az EU jövőjével kapcsolatos elképzeléseket (a PO tisztában van azzal, hogy az integráció továbbvitele alapvető érdeke, a britek által szorgalmazott kormányközi modell pedig kedvezőtlen a lengyeleknek). Vagyis az EU-n belüli stratégiai szövetséges szerepére Varsónak nem marad más, mint Franciaország, persze csak a lengyel nagyhatalmiságra nyitott és a török uniós tagságot ellenző Nicolas Sarkozy győzelmét követően. Hogy addig ki lesz Varsó stratégiai partnere? Természetesen az Egyesült Államok, így a lengyelek valószínűleg maradnak Irakban, az új kormány nem feszegeti tovább a vízumügyet, viszont továbbra is lelkesen támogatja Törökország uniós tagságát.

A Lengyelország előtt álló külpolitikai mátrix megoldásához a Kaczynski fivéreknek alighanem egy lengyel Neóra lesz szükségük?