EU-tagság: eddig megérte, de...

A pozitív mérleg a közeli jövőben minden bizonnyal nő, ám éppen napjaink EU-politikai fejleményei nem zárják ki azt sem, hogy akár a lehetséges magyar hozadékot is megkurtító irányt vegyenek a folyamatok. Emlékezetes, hogy a 2006 utáni hétéves EU-költségvetés vitái júniusban azon feneklettek meg, hogy brit részről - holland és skandináv támogatással - értésre adták: nem fogadhatnak el olyan közös büdzsét, amelyik úgymond aránytalanul sokat költ mezőgazdaságra ahelyett, hogy a versenyképesség erősítésére összpontosítaná a forrásokat. Ugyanezen országok - ha lehet, még erősebb skandináv felhanggal - azt is szorgalmazták, hogy az elmaradott térségek felzárkóztatását támogató EU-alapok egy részét "újranacionalizálják", és Brüsszel helyett hagyják meg tagországi hatáskörben, hogy mire akarnak e téren költeni és mire nem.

Látszólag különösen a versenyképességi brit éveléssel nehéz szembemenni. Végül is a konkurencia a világpiacon valóban nagy lendülettel nyomul előre, az EU kutatás-fejlesztés statisztikailag valóban elmarad több versenytársétól, miként más uniós makrogazdasági mutatók is rendre gyengébbek az előbbiekéhez képest. Úgy tűnik, rásegítés nélkül ebből kilábalni nem lehet: lám, az inkább csak ráolvasással operáló lisszaboni stratégia első öt évéről maguk a kitalálóik ismerték el, hogy önmagában alig hozott érdemi változást. Érthető tehát, ha sok tagország - köztük némely tavaly csatlakozott új is - a londoni érvek hatása alá kerül, és kész megfontolni a költségvetési hangsúlyok átrendezését.

Nincs ezzel semmi baj, feltéve, hogy közben azért azzal is számot vetnek, hogy néhány évvel korábban diplomatáik még nem véletlenül küzdöttek bizonyos mutatók eléréséért a csatlakozási tárgyalásokon - amelyek gyümölcseiről az új prioritások fényében esetleg kénytelenek lesznek majd lemondani. Hogy a magyar példánál maradjunk: a versenyképesség erősítése persze a honi gazdaságra is ráférne. De nem árt már előre bekalkulálni, hogy ha mindennek kiegészítő finanszírozása a sokak szemében páriává váló agrárbüdzsé megkurtításán alapul, annak egyik legnagyobb vesztese éppen Magyarország lehet. Földrajzi adottságainál fogva ugyanis az egy főre jutó támogatási mutatók hazánkban talán a legmagasabbak az EU-huszonötök körében - de csak addig, amíg az eddigi közösségi agrárpolitika marad érvényben.

Arról persze lehet vitatkozni, vajon az ország távlati stratégiai érdekeit az agrárszektor felhozása, vagy éppen, hogy fokozatos leépítése és új tevékenységi formák erősítése szolgálja-e jobban. Az viszont ténykérdés, hogy amennyiben általános egyetértés alakulna ki a közösségi agrárbüdzsé csökkentéséről, ez a Magyarországnak jutó támogatások jelentős lefaragását jelenti majd, értelemszerűen ennyivel rontva a "tagsági pénzügyi mérlegen" is.

A regionális támogatási alapok esetleges "újranacionalizálása" a gazdagabb tagországokban látszólag egyelőre nem érint minket, lévén, hogy ma még az "érinthetetlen" szegényebbek közé tartozunk. De itt sem árt tudatában lenni annak, hogy persze a relatív szegénység is elmúlik egyszer. Akár azért, mert az egymást követő tagsági évek meghozzák a maguk gyümölcsét, akár azért, mert lesz tagfelvétel a jövőben is, és az alkalmasint nálunk is elmaradottabb országok "statisztikarontó" megjelenését akkor már saját bőrünkön fogjuk megtapasztalni. Beleértve esetleg azt is, hogy így addigra nálunk is nemzeti hatáskörbe kerülhetne a regionális politika egy részének - lehetséges és szükséges - finanszírozása is.

Nem, mindezekről ma még nincs döntés, hiszen tudjuk, hogy az egész büdzséalku átmenetileg háttérbe szorult. De azért elfeledkezni sem kéne róla: a soros brit EU-elnökség továbbra is ígéri, hogy decemberre megpróbálja összehozni a kompromisszumot. S ha mindezek kapcsán felemlegetjük a lehetséges alternatívákat, azért tesszük, mert lám, mennyi aggodalommal követtük az első éves tagsági egyenleg alakulását. A mai feltételekből ennyire futotta, és jó okkal vélelmezhető, hogy így mindez csak növekedhet. De a feltételek is változhatnak - hiszen pontosan ez a jelenlegi EU-viták tárgya. Majdani elfogadásukkor vagy elvetésükkor a mindenkori pénzügyi mérleg is szempont kell legyen (nem vitatva más érvek esetleges jogosságát). No, csak hogy a jövőben se érhessen senkit meglepetés.