Kísértet járja be

Magyarországon sok vitás téma, feszültség a múltat idézve regresszív módon, ugyanakkor rendkívül egyoldalúan jelenik meg. Nincs ez másképp a privatizációval sem, amelynek úgy tűnik, inkább a múltba néző, mintsem az előre mutató kérdéseivel kezdünk foglalkozni, továbbra sem hagyva fel a kacérkodást a kádári típusú, gondoskodó, a polgárainak - hogy azok befogják a szájukat - erején felül is jólétet biztosító állam modelljével. Mint ahogy ezt tizenöt éve már megszokhattuk, ebben a kérdésben is két versengő részre látszik szakadni az ország, amelyek féligazságokkal igyekeznek bizonyítani a maguk igazát.

Hogy maradjunk az országunkra jellemző regresszív feszültségoldásnál, nyúljunk vissza a rendszerváltásig! Az 1990-es átmenetet éppen anynyira kényszerítette ki a gazdasági szükség, mint a bel- és külpolitikai forrongás. Az ország pénzügyei romokban hevertek, a működésképtelen gazdaságstratégia az ország tartalékait teljesen kimerítette. A gazdasági és a társadalmi folyamatok ugyanabba az irányba mutattak: szabadság, önállóság, kezdeményezőkészség, ugyanakkor nagyobb egyéni és társadalmi felelősség jelenünket, és ami még fontosabb, jövőnket illetően. Ennek útja a képviseleti demokrácia és a magántulajdonon alapuló gazdaság. Ezt ismerte fel már a rendszerváltás előtti, majd az azt követő kormány, amikor a magánszektort több stratégiát egy időben alkalmazva igyekezett bevonni az addig az állam dominanciája mellett működő gazdaságba. Sor került állami hitelnyújtással segített privatizációra, tőkeerős szakmai befektetőknek való értékesítésre vagy pénzügyi befektetők bevonására. A privatizáció az 1995-ös stabilizációs intézkedések keretében is folytatódott, hogy helyreállítsa a nyolcvanas évek óta ingatag pénzügyi egyensúlyunkat. A két privatizációs hullám közös ismertetője, hogy mindkettő rendkívüli időkényszer alatt, változó szabályozási környezetben, ráadásul az ország bizonytalan gazdasági kilátásai közepette történt, s ez megnehezítette a vállalatok akkori, valamint később várható értékének felmérését, és néha elsietett, ráadásul kevésbé ellenőrzött döntésekhez vezethetett. Jogos a kritika, hogy az eddigi privatizációnak számtalan hibája és hiányossága volt. Ez azonban inkább jogi, valamint pénzügyi probléma, és nem kérdőjelezi meg azt az ideológiai alapvetést, hogy a magánszektornak egy demokráciában a gazdaságban el kell foglalnia az őt megillető helyét.

A privatizációval szembeni másik kritika, hogy kiszolgáltatja a polgárt a magántulajdon kénye-kedvének, különösen olyan esetekben, amikor az adott vállalat monopolisztikus környezetben működik, illetve amikor a piaci erők nem feltétlenül biztosítják azt, hogy a privatizált egység, legyen az vasút, posta, kórház vagy egyetem, megfelelően lásson el bizonyos társadalmilag érzékeny funkciókat. Kétségtelenül az állam feladata, hogy ilyen esetekben védje a társadalom érdekeit, és megfelelő módon biztosítsa a polgárok javakkal és szolgáltatásokkal való ellátását. Ez nem kérdés. Az viszont kérdés, hogy mindezt úgy tegye-e, hogy kizárólag maga látja el ezeket a feladatokat, vagy biztosítja azt a szabályozási környezetet, azt az intézményrendszert, amely megregulálja a monopóliumokat, a piacot, és védi a fogyasztó és a társadalom érdekeit. Magyarországon sajnos, míg a hatékonyan működő magántulajdon egyre több dimenzióban veszi át az őt megillető szerepét, a piacot szabályozó demokratikus kontroll intézményei kevéssé vannak kiépülve, erejük csekély, társadalmi elismertségük és fontosságuk tudata minimális. A versenyhivatal döntéseit néha miniszterek sem veszik komolyan, fogyasztóvédelem csak nyomokban létezik, a szakhatóságok ítéleteit pedig helyi vagy országos szintű politikai közbenjárással semmibe lehet venni. Az állam szerepe egy gazdaságban nem a gazdaság működtetése, hanem a szervezeti keretek fenntartása és a szabályok betartásának ellenőrzése. A fogyasztóvédelem és a versenyszabályozás a demokrácia éppoly fontos eleme, mint az alkotmánybíróság, a számvevőszék vagy az önálló jegybank. Szerepük erősödése, társadalmi fontosságuk elismerése nélkül a piac és a tőke nyilvánvaló kudarcaira a populista válasz mindig az állami tulajdon restaurációjának igénye lesz, még akkor is, ha az így kiszabadult szellemet nagyon nehéz visszagyömöszölni. Most sem lesz könnyű.