Újabb szög a nyugdíjrendszer koporsójában
Talán sokan emlékeznek rá, hogy tavaly Finn Kydland és Edward Prescott (főként) azért kapott Nobel-díjat, mert rámutattak az időinkonzisztencia jelenségére. E szerint a racionális politikusok rövid távon gondolkodnak, ezért törvényszerű, hogy a hosszú távon optimális gazdaságpolitikától eltérnek. Mivel ezt a gazdaság szereplői tudják, nem is feltételezik a politikusokról, hogy másként viselkednek, és ez beépül a várakozásaikba. Emiatt a hosszú távon optimális gazdaságpolitika megvalósítása csak úgy lehetséges, ha erős garanciákat építenek be a rendszerbe (intézményi függetlenség, költségvetési szabályok, egyéb törvényerejű elkötelezettségek).
Ez onnan jutott eszembe, hogy elképzeltem, milyen módon alakulhatott ki az ötlet, hogy (az annak idején a nyugdíjrendszer fenntarthatósága irányába tett lépésként bevezetett) svájci indexálás felrúgását fontolgassa a kormányzat. A morfondírozás nagyjából így történhetett: "Közelegnek a választások, a nyugdíjasok jelentős szavazati erőt képviselnek, kellene egy kis nyugdíjemelést végrehajtani. Na de hát az emelés mértéke törvényben van rögzítve, a 13. havi nyugdíjat is eljátszottuk. Ráadásul már senki nem hinné el nekünk, hogy ennyire rövid távon gondolkozunk, és a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát veszélyeztetjük. Rögzítsük hát törvénybe a dolgot, akkor hihető lesz!" Azt hiszem, ezt nevezhetjük perverz időinkonzisztenciának.
A dolog már csak azért is bosszantó, mert a nyugdíjrendszer a számítások szerint most sem olyan, hogy hosszú távon kitartana. A népességfogyás és az elöregedés miatt ugyanis a jelenlegi paraméterek nem tarthatók: a demográfiai modellek szerint a járulékfizetés, nyugdíjindexálás, nyugdíjkorhatár közül előbb-utóbb valamelyiket módosítani kell, mégpedig nem a kormányzat által most tervbe vett irányba. A felosztó-kirovó rendszerű pillérben viszont már jelenleg is olyan jelentős járulékterhelés nehezedik az aktívakra, amely a gazdasági versenyképességet veszélyezteti, így nyilvánvalóan a másik két fontos paraméterrel kell valamit kezdeni, előbb-utóbb.
Persze ha átnézünk a "túloldalra", akkor sem lehetünk túl optimisták. A jelenlegi ellenzék ugyanis nyugdíjügyben éppen arról híresült el, hogy a magánnyugdíjpénztárak rosszul szabályozottságának ürügyén leállította a reformot, és (legalább gesztusértékűen) a visszarendeződés irányába indult el. Az persze igaz, hogy a második pillér drága, ráadásul a hozamokat tekintve a várakozásokhoz képest látványosan alulteljesít, tehát lenne azon is mit változtatni. Egyébként ennek az igénynek egyenes következménye a negyedik pillérnek nevezett erőlködés is, amely a részvénybefektetéseket jobban bevonná a nyugdíjrendszerbe.
Pillanatnyilag tehát úgy állunk, hogy van egy generációk közötti szolidaritásra épülő állami pillérünk, amely hosszú távon nem fenntartható, és van egy öngondoskodáson alapuló tőkefedezeti pillérünk, amelynek az első tíz éve inkább csalódás, mert alapvető funkcióját drágasága és gyenge hozameredményei miatt nem képes betölteni. És van egy politikai elitünk, amely előbbit - a szavazatszerző gépezet fontos elemének tekintve - hajlandó akár hosszú távon fenntarthatatlanná tenni, utóbbi problémáival pedig képtelen mit kezdeni.
