Kórusban az euró bevezetése ellen

Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy bárki belássa, súlyos problémákkal terhelt költségvetésünk jövőre ismét a választási küzdelem martalékává lesz. A kialakult helyzet több szempontból is aggasztó, és véleményem szerint a közhangulat szempontjából ahhoz hasonlít, mint ami Csehországban 1995-ben, Lengyelországban pedig 2000-ben volt jellemző. Csehország akkor úgy érezte, az átmenet befejeződött, a cseh gazdaság a fejlett Európai Unió szintjére ért. Lengyelország az ezredfordulón a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága volt, 6-7 százalékos növekedése háttérbe szorította az akkori magyar rekordot, és nemcsak belföldön, de külföldön is úgy tartották, a lengyel gazdasági csoda éveken át fennmaradhat. Csehország 1997-ben valuta- és bankválság áldozata lett, Lengyelország pedig a jegybank drasztikus kamatemelésének következtében évekig tartó recesszióba süllyedt, a munkanélküliség drámai emelkedését okozva. Ma már mind Cseh-, mind Lengyelország odafigyel a költségvetésre, utóbbi még az alkotmányba is foglalta a 60 százalékos adósságráta betartásának kötelességét.

A választási túlköltekezés természetesen nem rendkívüli, az igazán aggasztó, hogy ez most úgy érkezik, hogy nem ment végbe előtte egy megszorítási hullám, még a politikailag könnyebben teljesíthető burkolt formában sem. A politikai palettáról ráadásul hiányzik a józan észt képviselő erő, amelyik őszintén bevallaná a választóknak, hogy nincs pénz, ráadásul reformok szükségesek a fejlődéshez. A főbb politikai erők az euró későbbi bevezetésében látják a megoldást; ez azt is jelenti, fennmaradhat a mostani perverz állami szerep, például hogy miért költünk majd feleannyit gyógyszerre, mint kórházra, vagy miért kell a munkaköltség 70 százalékát az államnak elvonnia egyesektől, mások pedig minimálbérrel és egyszerűsített adóval róják le a közterhek rájuk eső részét. Lengyelországban például az államháztartás reformjával kampányolt az egyik ellenzéki párt (igaz, végül a második helyre szorult), a most befejeződött ciklusban pedig hét reformterv készült az államháztartás átalakítására, és volt olyan pénzügyminiszterük, aki a reformterv politikai támogatásának hiánya miatt inkább lemondott posztjáról, semmint hogy a politika kiszolgálója legyen. Ott legalább megpróbálták.

Érdekes módon a politikusok itthoni rövidlátásának van ésszerű alapja is. A gazdaság elmúlt évtizedes fejlődése ugyanis azt mutatja, a termelés szempontjából mindegy, mit csinálnak, azaz mérsékelt a kockázata a túlzott ígérgetésnek. A választás előtti belföldi jövedelemnövekedés 80 százaléka importként kifolyik az országból, és hasonlóan a megszorítás java része is a külső egyensúlyt javítja, tehát hoszszabb távon nincs hatása a termelésre a költségvetési politikának, így viszonylag gyorsan kiheverjük a gazdaságra zúdított sokkokat. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy a hazai gazdaságpolitika eddig mindig külső kényszer hatására lépett a költségvetés rendbetétele felé, az euróbevezetés kitolódása, illetve a brüsszeli túlzottdeficit-eljárás figyelmen kívül hagyása pedig a külső kényszer gyengülését is jelenti. Nem lehetünk optimisták 2006-ot illetően sem.

Nem erősebbek a belső fékek sem. Az elmúlt két kormányzati ciklus alatt ugyanis olyan fokra gyengült a költségvetés megbízhatósága, hogy ma már nem lehetünk biztosak abban, hogy a Pénzügyminisztérium egyáltalán tudja, hogyan áll a költségvetés valójában, egyszeri intézkedések nélkül. Ha emlékszünk még a 2000. évi inflációs balhéra, a költségvetési tervezés irreális alapokra helyezése már akkor elkezdődött, az utóbbi években pedig a nagyságrend is megugrott. Ma már nem néhány száz, hanem ötszáz-, ezermilliárd forint körüli összeg vándorol mindenféle kontroll nélkül. E játéktér ráadásul annyira feküdt a hazai költségvetési politikának, hogy véletlenül majdnem beléptünk az euróövezetbe. Legalábbis ha a 2006-ra eredetileg tervezett 2,9 százalékos deficitet nézzük, jövőre majdnem teljesítettük a maastrichti feltételeket. Még jó, hogy ránk szólt az EU: 500 milliárd forintot rossz helyre könyvelünk. Észre sem vettük.

A 2003-as forintválság után azt gondolhattuk, nagyobb felelősséget fog érezni a gazdaságpolitikai irányítás. Illúziónk a napokban valószínűleg szertefoszlott. A 2010-es euróbevezetés tarthatatlanságát kórusban hallottuk a kormány, az ellenzék, de még a leginkább európárti jegybanktól is. Úgy látszik, a külső és belső fékek gyengesége miatt megint nem marad más kényszerítő erő, mint a forinteladási pánik nyomán kialakuló piaci nyomás. Reméljük, nem kell akkora, mint Csehországnak, de valószínűleg erősebbre van szükség, mint 2003 végén. A lakosság devizakínálatának kiesésével ugyanis a külföldi befektetőknek több milliárd eurót kell a devizapiacon kipótolniuk, amelyet vélhetően nem fognak 6 százalékos kamatszint és 250 forintos euró mellett megtenni. S akkor majd megint boncolgathatjuk, kinek a hibája.