Mikor pukkad szét?

A lakosság körében a devizahitelek aránya átlépte a 20 százalékos mértéket, miközben a vállalati szektorban 50 százalék körüli a forint- és a devizahitelek közötti arány, az államadósság finanszírozásában pedig a 30 százalék lesz a következő, esetleg átlépendő "benchmark". A tendencia mindhárom szektor esetén növekvő a devizahitelek javára.

Ugyanebben az időszakban - a magyarországi fejleményektől függetlenül - történelmi mélyponton vannak (most talán már csak voltak) a főbb devizák kamatszintjei, és ugyancsak nagyon alacsony szintre csökkent a nemzetközi befektetőknek a feltörekvő piacokkal szemben támasztott kockázati prémiumelvárások, nőtt a magasabb hozammal párosuló kockázat iránti éhség. Magyarország esetében az EU-tagság és a feléledt működőtőke-beáramlás is hozzájárulhatott ahhoz a paradox helyzethez, amelyben sok elemző immár másfél éve nem zárja ki a forint közepes mértékű gyengülésével járó korrekciót, de mindig kénytelen utólag megmagyarázni, hogy melyek azok a tényezők (alapvetően a devizahitelek felfutása okozta forintkeresletről van szó), amelyek a gyengülést indokló fundamentális tényezők ellenére stabilizálják a hazai valutát. Így mind ez idáig valóban azok jártak jól (magánháztartások, vállalatok és az állam egyaránt), akik a lényegesen alacsonyabb kamatozású, devizában való eladósodás útjára léptek. Ugyanakkor azoknak is igazat kell adni, akik e helyzet, tendencia fenntarthatatlanságát bizonyítják. Talán már csak az időpont kérdéses s ezzel együtt az, hogy a jelenlegi vagy a következő ciklus kormánya - és vele együtt a társadalom és a gazdaság - kapja-e a kijózanító pofont a pénz- és tőkepiactól.

Ilyen helyzetben pár hónappal ezelőtt lehetett volna még egy olyan megvalósítható forgatókönyvet elképzelni, amely az állami finanszírozási igény következetes és jelentős mérséklését irányozta volna elő, ezzel együtt a forintra rakodó kockázati prémium oly mértékű csökkenését, amely már-már megszüntette volna a forint és devizaeszközök közötti hozamkülönbözetet, és kockázatos, de szerencsés kimenetelű epizóddá minősítette volna a devizaeladósodási hullámot. Ezt a 2010-es eurócsatlakozás szándékának hitelessége (ha volt ilyen egyáltalán) segítette volna.

Napjainkban, amikor nyilvánvalóvá vált az államháztartásnak a kreatív könyvelési műveletektől megtisztított finanszírozási igénye, az államháztartás pozíciót tartósan javítani kívánó, részleteiben kidolgozott reformelképzelések hiánya, és eltűnni látszik az elkényelmesítően kedvező nemzetközi befektetői hangulat (az amerikai Fed már régen megindította az újabb kamatemelési ciklust, az Európai Központi Bank következő lépése is kamatemelés lesz), egyre nő annak valószínűsége, hogy Magyarországon egy kisebb vagy nagyobb valutaválság indítja majd el az éppen kormányon levő politikai erők kijózanodását.

Ez költséges és fájdalmas kiigazítás lesz, és nincs garancia arra, hogy azt követően megvalósul-e olyan racionális, következetes gazdaságpolitika, amely egy stabilan magas ütemű növekedési pályára állítja a gazdaságot. Ugyanakkor azt kell mondani, hogy ha már csak egy ilyen megrázkódtatás tudja megteremteni az esélyt a gazdaságpolitika helyes útra terelésére, akkor jobb, ha az minél előbb bekövetkezik. Az idő múlásával ugyanis a megrázkódtatásból könnyen robbanás lehet.