A konjunktúra árnyoldalai

Vakarhatja a fejét az, aki a jelenlegi világgazdasági folyamatokból próbálja kiolvasni a magyar gazdaság jövőjét. Pedig amikor nagyokat álmodik valamelyik gazdaságpolitikusunk, mindig az orrára koppintanak a közgazdászok: kis nyitott gazdaság, erős determinációk, itt nem lesz belső erőkre épülő gazdasági csoda, a globális konjunktúrától függ a teljesítményünk.
Tetszik, nem tetszik, nagyjából így van ez, és most akár örülhetnénk is ennek, hiszen Nyugat-Európából jó hírek érkeznek (épp a hazai exporttal szoros összefüggést mutató Ifo német bizalmi index döntögeti a csúcsokat), és mint tudjuk, ami odakint egy fuvallat, az nekünk egy lórúgás. (Messzebbre látóknak: két és fél százalékpontos a növekedési előny, már csak 15-20 év, és ott lihegünk a fejlett országok nyakán.)
Van azonban itt több más tényező, és ezek felülírhatják a szokásos forgatókönyvet. A gyorsabb világgazdasági növekedés az emelkedő olajárakkal könnyen előhozhatja a sok éve elfeledett inflációs félelmeket, ez pedig erőteljes lökést adhat az amúgy is óvatosan felfelé araszoló kamatoknak. Márpedig tudjuk, jelenleg épp az menti meg a fenntarthatatlan helyzetben lévő magyar gazdaságot az elfogyó befektetői türelem okozta árfolyamválságtól, hogy a világszerte alacsony hozamszintek érzéketlenné tették a tőkét a kockázatokra.
Így viszont előállhat az a paradox helyzet, hogy a forduló konjunktúraciklus – miután helyrerázta a jelenleg abnormálisan működő globális tőkepiacot – következménye gyengülő árfolyam és emelkedő kamatszint lesz. Most lenne tehát szükség a belső erőkre, egészen pontosan a gazdaságpolitikai kreativitásra és bátorságra. Ez kell ugyanis egy olyan kiigazításhoz, amely kevés növekedési áldozattal jár, számos status quót felrúg, és régen kiharcolt előnyöket von vissza. Meglátjuk, hogy az új kormány is így gondolja-e, sok ideje ugyanis nincs már rá, hogy felismerje ennek szükségét.